KAMARAI ÁCSMESTEREK ES LESZÁRMAZOTTAIK A XIX. SZÁZADI SZOLNOKON

ADATOK A SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP ELŐTÖRTÉNETÉHEZ

Az 1711 után újjátelepült Szolnok kamarai város gazdasága a XVIII. század második felétől gyors fejlődésnek indult. A szűk határ mezőgazdasági termelése mellett egyre jelentősebbé vált a kereskedelem és az ipari termelés, különösképp a fafeldolgozás, illetve az ehhez kapcsolódó iparágak. A fa mint fontos építő- és tüzelőanyag az Alföldön ekkoriban már hiánycikknek számított, és így értékes, jó hasznot hozó termékké válhatott. Ez a török kiűzése után az újra kiépülő kelet-nyugati sókereskedelemnek mintegy sajátos melléktermékeként, másrészt önállóan, de mindenképp a Tisza vízi útján - mondhatni saját lábán - érkezett a városba.

Ha a XIX. század első felében Szolnokot az Alföld településeivel vetjük össze, akkor gazdasági élete legjellemzőbb és legegyedibb sajátosságaként - a virágzó malomipar mellett - az ács-, kőműves és üveges céh növekvő szerepét kell kiemelni. Ennek jelentősége a Közép-Tiszavidék középső részén (Tiszafüredtől Csongrádig) egyaránt kimutatható, sőt túl is mutat a Tisza közvetlen környékén. Pillanatnyilag az 1848 előtti évtizedekre vonatkozóan az évente a településre érkező fa mennyiségét csak részben tudjuk megbecsülni, bár az ehhez szorosan kapcsolódó sóra vannak bizonyos adatok. Jellemző, hogy az 1820/30-as években legkevesebb évi 150.000 bécsi mázsa só haladt keresztül Szolnokon nyugati irányba (főleg Dunavecsének), amelynek tárolását, elosztását, szállítását szervezni és adminisztrálni kellett.¹

Remellay Gusztáv 1841-ben az alábbiakat írta: "A kicsi szállítók évente százezer fenyőt hoznak le Szolnokba, hova szálfa s egyéb építési faszerek vétele végett az egész vidék központosul, a szállító, ki már a són is nyert, nem igen hagyja fában heverni a pénzét, s ha lehet, azt szolnokiaknak adja el."²

A város sokak szerint a XIX. századra a Máramaros vármegyétől Szegedig terjedő Tisza-szakasz legjelentősebb fakereskedelmi központjává fejlődött. Már 1802-ben szolnoki lakosok Bereg megyeiekkel létesített fakereskedelmi vállalkozásáról tudunk, míg 1840-ben Engel Sámuel, az Ung megyei Szűrte helységből való izraelita fakereskedő pereskedett szolnokiakkal. Jellemző, hogy a fára épülő iparágak fejlődését időnként már egyenesen a fahiány akadályozta. 1839-ben például a kerékgyártó, molnár és pintér céh tiltakozott a tanácsnál, hogy előlük a tölgyfákat mások lefoglalják.³

A szabadságharc utáni időszakra különösen elgondolkodtató adatokat hoz a Pesti Napló egyik 1857. évi száma. Eszerint Szolnokra korábban évente kb. 500.000 mázsa (bizonnyal kb. 57 kg-os bécsi mázsával számolt) só érkezett, és a város 4 raktárában egyidejűleg 380.000 mázsát tudtak elraktározni. E mennyiségből a környező vidéknek mintegy 170.000 mázsára volt szüksége, míg a többi 330.000 mázsát a Dunántúl felé szállították tovább. Mivel azonban 1855-ben sóhiány volt, a követő években már évi 600.000 mázsát hoztak Szolnokra.

A korabeli számítások szerint 500.000 mázsa só vízi szállításához nagyjából 80.000 db 5-14 öles (így!) fenyőszál kellett (1 öl mintegy 1,9 méter ).⁴ Ezekből 12, 18 vagy 24 szálat fűztek össze talpakká, és öt talppal mintegy 200 mázsa sót lehetett leúsztatni. (Az öt talpból álló egységeket csapatnak nevezték.) Ugyanakkor a tutajokon 400.000 mázsa kősó védelmére legkevesebb 48.000 darab 3 öl hosszú, egy ujj (1 ujj kb. 2 cm) vastag deszkára volt szükség.⁵ A szolnoki fafeldolgozó ipar ebből aztán jelentős nyersanyagbázissal rendelkezett. Az 1856-ban leégett 21 lóerős gőzfűrész 25-30.000 db fát lécnek és deszkának dolgozott fel, de emellett még 10-15.000 ölnyi tüzelőfával is számoltak. A fenyőszálakból kevés került vidékre, ekkor még döntően helyben dolgozták fel.⁶

Jelentősen változott a helyzet 1874-re, részint az előző évtized tragikus időjárása és az ebből fakadó gazdasági problémák következtében. Az építkezések alapvetően visszaestek, ugyanakkor a faipar és a fafeldolgozás számos olyan környező településen is kialakult és megerősödött, ahol pár évvel korábban még teljesen ismeretlen volt. 1874-ben Szolnokon a helyi fűrészüzemekben mintegy 1,4 millió köbláb készterméket állítottak elő, valamint közel 3,5 millió darab zsindelyt. A tudósítások szerint a nyersanyag rendes ára 23, míg a készterméké 60 krajcár (feltehetően köblábanként), míg a zsindely ezer darabonként 6 forint 50 krajcárba került. A máramarosi fakereskedőkkel lebonyolított éves forgalmat mintegy 50-55 ezer váltóforintra becsülték.⁷

Országosan a só- és a fakereskedelem a Magyar Kamara kezében volt, ám Szolnokon a szerepét még tovább növelte, hogy a város földesura is volt. Az üzletág jövedelmezősége érdekében maga alkalmazott itt jól képzett szakembereket a két termék adminisztrálására, forgalmának biztosítására. A kamarai tisztviselő, illetve alkalmazott már a XVIII. század folyamán fogalommá vált hazánkban, hisz olyan személyekről volt szó, akik a Habsburg Birodalom nyugati tartományaiban is szaktekintélynek számítottak.⁸

Közülük az alábbiakban az itteni kamarai ácsmesterekkel foglalkozunk. Az ácsmesterség kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy a korban két típusukat különítették el: a komolyabb szakképzettségű német, valamint a szerényebb tudású magyar mestereket. (Ez természetesen nem származásbeli, hanem tudásbeli különbséget jelentett.) Szolnokon a városi lakosok között is voltak magyar ácsok, ám a Kamara az előírásoknak megfelelően német ácsokat alkalmazott, akiknek munkája idővel mind keresettebbé vált.

A kamarai ácsmesterek az évszázad végére egyre több munkát kaptak, és néhányan közülük szinte már kapitalista nagyvállalkozóvá váltak. A példaképük bizonnyal a gyöngyösi Rábl (Rábel) Károly (1744-1828) volt, aki halálakor már 20 segédet foglalkoztatott, és szülővárosa legtekintélyesebb polgárának számított. Ő az 1780-as évektől az egri egyházmegye területén egyházi és világi épületek sorát építette fel. Több szolnoki mesterrel dolgozott együtt, akik a szakma fogásai mellett a modern "vállalkozói" szemléletet is eltanulhatták tőle. Ezek nem voltak ugyan sokan, többjük nem is volt szerencsés, néhányuk azonban idővel nemcsak elismertség, de vagyon szempontjából is jócskán felülmúlta Szolnok mezőváros földművelő, iparűző vagy kereskedő polgárait, és a felemelkedni vágyók számára a sikeres élet egy új lehetőségére világítottak rá.⁹

A szolnoki ácsmesterség története nem feltárt, ámde az elmondható, hogy a XIX. század elejétől, részint a Kamara által ide hozatott mesterek révén olykor ácsmesteri dinasztiák alakultak ki.¹⁰ A főbb személyek közül mindenképp megemlítendő Tunkel (Tunkl, Homályossy-Tunkel) Ferenc, Müller Imre, Szvitek Ferenc, Szvitek Albert (1766 körül-1828 körül) és fia (?) Ignác (1790 körül-1844. szeptember 8.), valamint Obermajer Lajos neve. Munkájukkal a helyi építőipar szinte minden ágát mozgásba hozták.

1819-ben Sindel Ferenc 8 éve itt lakó kőműveslegényt Szolnokon még azzal vették be lakosnak, hogy a Tunkellel gyakran együtt dolgozó Koczka Józsefen kívül nincs más kőműves a városban. 1825-ben viszont már panaszkodtak, hogy a nagyszámú kontár a tűzveszély miatt kötelezővé tett téglakéményeket olcsón készíti, és a mestereknek komoly kárt okoznak. 1833 tavaszán már maga Tunkel is tiltakozott Viederspan Ferenc és más kontárok ellen, akik még a zagyvarékasi (Pest m.) tanácsháza renoválását is elvállalták, konkurenciát teremtve a komoly mestereknek.¹¹

Működési területüket nemcsak a katolikus Szolnok, illetve annak szűkebb - ugyancsak katolikus - környezete jelentette. Idővel megjelentek a Jászságban (főleg annak déli felén), a Nagykunságban, a Tápió vidékén, sőt olykor még Heves megye, valamint az egri püspökség (1804-től érsekség) székhelyén, Egerben is. Ezzel akaratlanul is konkurenciát teremtettek a korábban szinte monopolhelyzetben lévő egri, illetve gyöngyösi mesterek számára. Tevékenységük három fő területre terjedt ki. A leglátványosabb és legmonumentálisabb munkát az egyházi építkezésekbe (templomok, parochiális épületek) való bekapcsolódás jelentette. Ezt követően említhetők a települések közfunkciókat ellátó vagy gazdasági szerepű épületei (városháza, malom és szélmalom, bolt, csárda, fogadó), végül de nem utolsó sorban pedig folyóvizeken (vízjárások, Körös, Tisza) hidak (esetleg hajók és kompok) építése.

Az építkezések fellendítették az asztalosipart, amely az ajtók, ablakok mellett a lakberendezést is előállította. Megjelentek azonban új iparágak is. 1840-ben a szolnoki Illés József mestert Szabadka szabad királyi város tanácsa az ottani templomtorony aranyozásakor végzett hanyag munkája miatt perelte be.¹² Ennek ellenére azonban a helyi mestereknek Alföld szerte igen jó híre lehetett, mivel 1843-ban a békéscsabai evangélikus templom tornyának rezezését is Guldner Ferenc szolnoki mester végezte el.¹³ Ez a munka pedig már nemcsak szakismereteket, hanem bizonyos mértékű művészi hajlamot is igényelt.

És itt meg kell állnunk. Források hiányában ugyan nagyon könnyű feltételezésekbe bocsátkozni, mindazonáltal nyilvánvalónak tűnik, hogy az ácsmestereknek, majd a többi mesterembernek - munkásságuk révén komoly szerepe volt a művészetek ismeretének, szeretetének szolnoki elterjesztésében. Remellay már 1841-ben megírta, hogy az iskolákon és a gimnáziumon kívül a városban egy rajziskola is működik, Zsohár Raimund ferences barát vezetésével, ami igen színvonalas képzést adott.¹⁴ A pesti születésű Zsohár - Lyka Károlynál Rajnáld - maga is művész volt, aki 1844-ben küldte el egy pesti kiállításra a Svájci tájkép, valamint a Diána és Jupiter átváltozása című képeit. Ő tanította a rajzolás és festés elemeire 1839-1843 között a szolnoki születésű Újházy Ferencet (1827-1921), a következő fél évszázad ismert festőjét is.¹⁵

Még inkább elgondolkodtató azonban a hiányos városi jegyzőkönyvek egy rövid bejegyzése, miszerint Szolnokon 1842 augusztusában megalakult az "előkelőbb Művészek" polgári egyesülete. Hogy pontosan ez az elnevezés mit takart, az pillanatnyilag bizonytalan.¹⁶ Tekintettel azonban arra, hogy ilyen jellegű egyesületekről a reformkori Magyarországon csak a legnagyobb városokban tudunk, vitathatatlanul igen korai igények megjelenését jelzi. Nyilvánvaló mindezek figyelembe vételével kell tehát vizsgálnunk az említett személyek életútját és szerepüket a jó hatvan év múlva megalakuló művésztelep előtörténetében.

Szolnok történetének legjelentősebb ácsmester-vállalkozója egyértelműen Tunkel Ferenc (1769 körül-1840 körül) volt. Őt kezdetben Tunkl, Tunkli, Dunkel néven is emlegették, utóbb - nemesítését követően - azonban új neve folytán már egyértelműen behatárolható. Származása viszont nem egyértelmű, mivel egy Dunkli Lőrinc nevű személyt már 1752-ben említettek Szolnokon, aki ácsmesterként 1755-ben 200 forintért a gyöngyösi katolikus templom tornyát felépítette.¹⁷ 1755-ben Tunkl Kristóf házassági tanú, majd egy harmadik Tunkel is ismert 1775-ből. Bonyolítja a helyzetet, hogy a születési anyakönyvekben a neve máig nem került elő. Annyi mindazonáltal bizonyos, hogy hősünk 1792 táján tűnt fel Szolnokon mint ácsmester és malomtulajdonos,¹⁸ és hogy rokonságának szálai egyértelműen a Felvidék nyugati felére vezetnek.

Tunkel első munkáit a XVIII. század utolsó évtizedében kapta, és igen gyorsan elismert, állandóan keresett iparosmester lett. Ennek is köszönhette, hogy Homályossy-Tunkel néven 1817. március 17-én nemesi levelet nyert és egyben adományt is a Nyitra megyei Patak vagy Ponyok helységben a rokonaitól, Potocky Jánostól és Antaltól vett kuriális birtokra.¹⁹ Elgondolkodtató viszont, hogy a nemességszerzők felsorolásakor Tunkel Ferenc szolnoki sótárnokként szerepelt, s mellette nejétől, Véber Borbálától született József, Ferenc, Károly-Mihály-János, Borbála-Anna-Katalin, Anna-Margit, valamint Alojsia-Manyika-Rozália nevű gyermekeit említették még. Új nemesi címerében növekvő vörös pajzsalakon zöld mező volt, felette jobbról arany csillagtól, balról ezüst félholdtól övezett oroszlán karddal, a hegyén levágott török fővel. A címertakarók mindkét részen arany-vörös színűek voltak.²⁰ Tunkel a nemesi levél és birtok ellenére is Szolnokon maradt, és eredeti foglalkozását soha nem adta fel. 1835 tavaszán Ferenc nevű, nagykorúvá vált fiát a szolnoki tanács előtt elégítette ki öröksége már aktuális részéből. Az ifjú Homályossy megkapott egy szolnoki házat 2.000 váltóforint (?) értékben, továbbá 2.000 váltóforint készpénzt, amiből azonban apja levonta az 1828-ban már átadott 600 forintot. Emellett megkapta a Liptó megyei Patak (Potok) jövedelmét, bár ez inkább csak az arányosan reá eső rész lehetett.²¹ (1826-ban az ifjú Ferencet bihari és liptói birtokosként is említették, alighanem apai szerzeményekről volt szó.²²) Máig sem ismert, hogy Homályossy első feleségét mikor veszítette el. Annyi bizonyos, hogy 1851-ben özvegyeként Mesányi Zsuzsanna szerepel. Ekkor az örökösök még mindig a már tíz esztendeje elhalt Ferenc egyes kintlévőségei miatt pereskedtek.²³

Tunkel gyermekei közül egyesek a nemesi életformát választották, mások építészként léptek apjuk örökébe, ám nem lettek sikeresek. Még a veje vitte a legtöbbre. Müller Imre (1788 körül-1843. április 9.) ácsmester a Felvidékről, talán Sárosból érkezett, és 1824-ben vette el Homályossy Borbálát. 1837-ben a Törtei (Pest m.) katolikus temploma felújítására készített terveket a ceglédi Siatsching (Szvaczina, Svanicza?) Józseffel,²⁴ de 1841-ben (?) a templom tetejének javításában is közreműködött. Szolnokon 1838-ban 325 váltóforintért vállalta a Szent Ferenc kápolna tornyának renoválását.²⁵

Érdekesek a család szolnoki kapcsolatai is. Homályossy Aloisia nevű lánya 34 évesen, 1845. március 26-án ment férjhez Balogh Antal gácsi (Nógrád megye) születésű szolnoki sótárnokhoz. Úgy tűnik, nem szerelmi házasságról volt szó, mivel a már jócskán eladósorba került hajadon választottja is 62 éves volt.

De konkrétan mi is kapcsolható Homályossy-Tunkel Ferenc munkásságához? A válaszadás nehéz, hisz rendkívül töredékes adatokból kell összeraknunk az életrajzot, és még így sem beszélhetünk teljességről. A magunk részéről pillanatnyilag az alábbiakat emelhetjük ki, a már ismertetett csoportosítás alapján.

A török hódoltság részét képező Alföldön az újratelepülés befejezése után, a XVIII. század közepétől indult meg a barokk templomok tömeges építése. Az első hullámban nagyobb települések egyházai az 1780-as évekre épültek fel, a második szakaszt ezt követően számíthatjuk. Ennek során zajlott le a már meglévő templomok, parókiák bővítése, átalakítása, a vegyes vallású településeken a másodlagos vallások, illetve a kisebb falvak egyházainak felépítése.

A katolikus vallású, s a katolikus jellegű államhatalom egyik intézményének alkalmazásában álló Tunkel döntően katolikus templomok építkezésében vett részt, adatolhatóan a XIX. század elejétől. Már 1808-ban dolgozott Debrecenben, majd Szarvason.²⁶ 1816-ban a mezőtúri református templom tornyát javította, és terveket készített az átépítésére is,²⁷ majd 1817-ben a békéscsabai evangélikus templom famunkái kapcsán említik a nevét.²⁸ 1822/23-ban Kunszentmártonban dolgozott. Itt az 1784-ben elkészült templomhoz az 1762-ben épült torony aránytalanul alacsony volt, ezért azt Homályossy tervei alapján szándékoztak megmagasítani. A szerződés szerint Dobrova Fábián abonyi kőműves 1050 forint, valamint 5-5 köböl árpa és búza, Homályossy pedig 1500 forint és 4 köböl búza fejében végezte a munkát. Végül azonban az eredeti elképzelést mégis módosították. A július 6-i szerződéskötés után két hét alatt a torony falára már felraktak öt sor téglát, de ekkor kiderült, hogy túl magas lesz a torony. Erre Tóth András kerületi mérnök javaslatára négy sor téglát levettek, és a sétálót e magasságra, épp a régi óramutató helye közepére tették.²⁹

A szolnoki Vártemplomot is Homályossy tervei alapján építették 1822/24-ben a vár és a török mecset és minaret köveinek felhasználásával.³⁰ Ez életének igen mozgalmas időszaka lehetett, mivel a ceglédi katolikus templomot 1822/25-ben építette fel. Ezt követően 1825-ben a jászapáti templom bővítéséhez fogott. Ez már a század elején kicsinynek bizonyult, ám a Rábl Károly által elkészített tervek megvalósításához szükséges pénzösszeget csak jó két évtized múltán sikerült a városnak biztosítani. A tavasz folyamán kezdődő munka során a régi templom szentélyét elbontották, majd jóváhagyták, hogy "navisa (hajója) meghagyattatik, falai magasíttatnak, alacsony és megrepedezett boltozatai elhányattatnak, úgyszinte a mostani alatsony ablakok helyett más, nagyobb és illőbb ablakok, de csak 4 fognak készíttetni. Ezen régi templomhoz fog a nagyobbítás építtetni kereszt formában, eképpen a régi s új Templomnak hossza lészen 30 öl." Az építkezés ugyan egészen 1828-ig eltartott, de az eredmény egyike lett az egri egyházmegye legnagyobb templomainak.³¹

Még 1826-ban a tápiógyörgyei templom tornyának felépítésére Düttrich József pesti mester mellett Homályossy nyújtotta be elképzeléseit. A jelek szerint az utóbbi terve arathatott nagyobb sikert, mivel a következő évben Szvanicza József ceglédi mesterrel együtt készítették el a ma is álló épületet.³² Homályossy 1827-ben a kunhegyesi református templomhoz készített terveket, ami végül Hild József tervei alapján épült fel.³³ 1829-ben a jászdózsai templom még 1806-ban vihar által levetett tornyát építette fel és aranyozta.³⁴

1829 elején Homályossy maga jelezte a szolnoki tanácsnak, hogy a városi nagytemplom tornya már annyira rossz állapotban van, hogy ő azért felelősséget nem vállalhat. Egyúttal felhívta a figyelmet arra is, hogy immár a vállalt jótállás ideje (20 év?) is régen lejárt.³⁵ Homályossy elnyerte ugyan a megbízást a felújításra, de igen sok baja lett belőle. Amikor a következő év tavaszán egy 131 váltóforint és 6 krajcáros összeg kifizetését kérte a tanácstól, az vizsgálatot indított ellene. A bajt az okozta, hogy vállalta a torony gombjának és keresztjének épségben történő levételét, ami végül nem sikerült. A toronydíszek lezuhantak, a kereszt összetört és hasznavehetetlenné vált.³⁶

Kunhegyesen 1824-től tervezték a katolikus kisebbség templomának felépítését. Az 1829-es esperesi döntéssel ellentétben a következő évben Pyrker egri érsek tetszését Homályossy terve nyerte el, így ő kapta meg a megbízást. A munka azonban lassan haladt, 1832-ben még ezt írta az építési felügyelő: "Homálossy Ferentz átsmester a múlt esztendei tavasztól november végeig tsak az ablakok aljáig vihette fel a Templom s Torony falát, a nyarat a cholera nyakba szakasztotta ... Az abonyi kőműves plánumjára szükség volna ... illendő volna boldogult Fischer érsek tzimerét, kőfaragásbul a Frontispicumra alkalmaztatni, mint Jóltevőét, hálaadás örök emlékezetéül." A kőművesek csak 1833-ban fogtak a torony és a boltozat készítéséhez, a következő évben pedig feltöltötték a templomtér belsejében lévő kutat is. Végül a belső berendezés beszerzése után 1836 áprilisában szentelték fel a templomot. Hamarosan kitűnt azonban, hogy Homályossy a templom tetejét gyenge minőségű anyaggal fedte be, így aztán örököseivel egészen 1853-ig perelt az érsekség.³⁷ A kunhegyesi problémák ellenére Homályossy híre ekkoriban már messze földön ismert volt. Jellemző, hogy még a debreceni Szent Anna templom tornyait is ő készítette el szolnoki ácsmesterekkel.

1835-ben Homályossy magasította meg a szolnoki templom tornyát,³⁸ majd egyesek szerint 1836-1842 között a Jászberény-Szentkúti templom megépítése, felújítása fűződik a nevéhez.³⁹ Állítólag a mezőtúri református templom 1842-1845 közötti felújítását is ő végezte, de inkább csak a terveket készíthette el a munkához, mivel 1840 után már több forrás is az örököseit említi.

A török kiűzésével az ország gazdasági egysége is újra megszilárdult. A XVIII. században már nemcsak a főbb útvonalak kiépüléséről és részleges folyamszabályozásokról vannak adatok, hanem átkelőhelyek és kisebb-nagyobb hidak építéséről is.

Időrendben haladva 1805-ben a karcagi Zádor-híd kapcsán említik, hogy a faváltozat terveit Tunkel Ferenc készítette el. Magával az építkezéssel kapcsolatban azonban pillanatnyilag nincsenek megbízható adatok. Jóval több ismeretünk van viszont a kunszentmártoni híd felépítéséről. E nagykun településen már az 1780-as évektől tervezték egy állandó kőhíd építését a Körösön, ám a költségeket sokáig nem tudták biztosítani. Végül a jászkun kerületi közgyűlés 1804. évi határozata nyomán a terveket faszerkezetű hídra változtatták át. A famunkálatok elvégzését Tunkel vállalta 12.137 rajnai forintért, míg a híd két végén a kőlábazatokat Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester készítette el. A Szolnoknál megvásárolt fát (5.059 rajnai forint értékben) vízen szállították az építkezéshez. A munkák 1806. február 1-én kezdődtek, és az 50 öles szerkezet (94,5 m) fél év alatt el is készült, mivel július 30-án már avatták.⁴⁰

Az 1810-es években a Szolnokon 1562-től létező Tisza-híd felújítása mind időszerűbbé vált. Végül hosszas viták után 1816-tól kezdtek a munkákhoz. A régi hidat - a használható anyagok újabb felhasználása céljából - lebontották, és az átmeneti időszakban Tunkel új fenyőfa kompját vették igénybe a szállításokhoz. Végül 1817/18-ban a hidat is ő fejezte be. Ezután 1819-1826 között Túrkeve határában a Csengettyű hidat építette fel.⁴¹

Homályossy-Tunkel Ferenc egyik legfontosabb alkotásának a cibakházi híd tekinthető, amit a korábbi szakirodalom szerint a birtokos Földváry család építtetett. Az itteni híd jelentőségét az adta, hogy a szolnoki híd mellett ez volt a Közép-Tiszavidék középső részének (a Tiszafüredtől Csongrádig terjedő folyamszakasz) második állandó átkelőhelye, és átmenetileg Cibakháza fellendüléséhez is hozzájárult.⁴² Az előkerült levéltári források azonban éppenséggel azt bizonyítják, hogy 1824-ben Homályossy maga ajánlotta fel, hogy saját pénzéből (a mellékelt terv szerint 45.534 forint 57 krajcárért) elkészíti a hidat, ellenszolgáltatásként viszont ennek működtetését 12 esztendőre (?) haszonbérbe veszi a földesuraktól. Nyilvánvalóan ezzel magyarázható, hogy Homályossy 1827-től 1840-ig mindössze évi 300 forintot fizetett a Földváryaknak a híd bérletéért, míg 1841-től ez az összeg 3.900 forint volt. Emellett az is feltűnő, hogy a cibakházi uradalomban az 1830-as években az építési megbízásokat is rendre ő kapta.⁴³

1834-re a közel harmincesztendős kunszentmártoni Körös-híd a gyarapodó forgalom és az igénybevételek nyomán megrongálódott, és bővítése is szükségessé vált. A munkákra az év elején Homályossy Ferenccel és László János ácsmesterekkel kötöttek szerződést. A régi híd elbontása és az új felépítése mintegy nyolc hónapig tartott, az átadásra augusztus 16-án került sor. Az új alkotás hossza 65, a szélessége 4 öl (122,8, valamint 7,5 m) volt.⁴⁴

Tunkel 1811 előtt a túrkevei városháza építésében vett részt, minthogy a jelzett évben amiatt tiltakozott a Jászkun Kerület közgyűlésénél, hogy az itteni munkáért kapott tiszteletdíjában hamis pénz is volt.⁴⁵ Még ebben az évben az újonnan épülő szolnoki városháza ácsmunkáit bízták rá.⁴⁶ 1824-ben Karcagon a régi vendégfogadó és a városháza teteje is leégett, mire a város Tunkelt hívta meg, hogy a kárról és a javítás lehetőségeiről véleményt mondjon.⁴⁷ 1827-ben a tűzvészben elpusztult egri városháza tetőzetét javította Szvitek Ignác szolnoki áccsal és Zwenger egri kőművesmesterrel együtt.⁴⁸ 1831-ben a Jászkun Kerület jászberényi kerületi székháza környékén végzett pontosan nem részletezett munkákat.⁴⁹ Magánházak építésében való részvételére ugyan pillanatnyilag nincs adat, ám 1844-ben a Homályossy örökösök a jászberényi Mihálkovits Józseffel pereskedtek egy építkezés miatt.⁵⁰

E pár adat arra utal, hogy Szolnokon, illetve a megyei és jászkunsági mezővárosokban számos épület részleges vagy teljes felépítése kapcsolható Homályossy-Tunkel Ferenc nevéhez, főképp a katolikus vidékeken. Ugyanakkor valószínű, hogy vízimalmokat, szélmalmokat, gazdasági épületeket is épített, ám erre vonatkozóan pillanatnyilag még részadatokkal sem rendelkezünk.

Ugyancsak nehéz adatot találni Homályossy uradalmakban végzett munkáira. Annyi bizonyos, hogy 1821-ben - esetleg még korábban - Körösladányon a báró Wenckheim családnál végzett el bizonyos munkákat, amiért a fizetését részben juhokban kapta.⁵¹ Cibakházi tevékenységére az 1830-as években az előzőekben már utaltunk.

Az 1840-es évektől a nagy építkezések "klasszikus" kora a Tisza mentén lezárult. A szabadságharctól Szolnok nemcsak a sószállításban betöltött regionális szerepét kezdte fokozatosan elveszíteni (részint a só szabad kereskedelmének bevezetésével), de ezzel párhuzamosan a fakereskedelemben meglévő pozíciói is lassacskán gyengülni kezdtek. A Közép-Tiszavidék nagyobb településein ekkorra már helyi építőmesterek jelentek meg. Meghatározóvá a magánépítkezések váltak Szolnokon és annak közelében is. E korszak fő építési vállalkozója Obermajer Lajos volt.

Obermajer valamikor 1809 és 1811 között született a Heves megyei Tarnaörsön.⁵³ Édesapja Obermajer József falusi kézműves volt, édesanyjáról, Heller Borbáláról nem sokat tudunk. Maga a megmaradt kevés számú levéltári forrás szerint az 1830-as években ácslegényként tűnt fel Szolnokon. 1837. február 1-jén vette el Ludwig Teréziát, Ludwig Antal és Gulyás Terézia 18 éves lányát. Elgondolkodtató, hogy a vőlegény násznagya Müller Imre ácsmester, Homályossy-Tunkel Ferenc sógora volt, aki bizonnyal munkaadója volt, és a jelek szerint talán maga is elősegíthette a tehetséges fiatalember előbbre jutását

Pályája az 1840-es években aránylag gyorsan futott fel. 1841-ben a serháznál a fa csatorna építését nyerte el másodmagával,⁵⁴ majd 1843-ban Müller Imre, Szvitek Ignác és Obermajer javították ki a Tisza-hidat. Sajnos azonban 1844. február 20-án a jég súlyosan megrongálta.⁵⁵ Az új híd felépítését a Magyar Kamara Müller elhunytával Szvitek Ignácra akarta bízni, ám hamarosan ő is elhalt. Így a munkát Obermajer az ács céh magistereként egyedül végezte el.⁵⁶ 1848 nyarán ő fejezte be a csaknem járhatatlan zagyvai �Várhíd� építését is, 423 forintért. A munkát ugyan eredetileg Szvitek Károly kapta, ám a tanács a hanyag és lassú munka miatt a megbízást elvette.⁵⁷

1850 tájáig Obermajer számos magánházat épített. Feltehetően jó munkát végzett, bár azért problémák is akadtak. Ekkoriban Becsei Károlyné néhány számláját túlzottnak találta, és pert indított ellene.⁵⁸ Alkalmazottaival sem mindig volt jó a viszonya, 1851 tavaszán Czifra Antal ács Obermajer elleni pörét említik.⁵⁹ Állítólag ekkor a hídpénz fizetése ellen is fellépett.⁶⁰ Mindezek ellenére a helyi ácsmesterek elismert vezetőjének számított, ami a jegyzőkönyvekbe is bekerült.⁶¹

Szolnok az 1850-es években sajátos helyzetben volt. Egyrészt az önkényuralom számos intézkedése sújtotta a lakosságot, ugyanakkor a kialakított új közigazgatási rendszer egyik haszonélvezőjének számított. 1851-1860 között ugyanis a város az újonnan létrehozott Szolnok megye székhelye lett, amelyhez - a Jászság és a Nagykunság kivételével - nagyjából a mai megyeterület (jórészt Heves és Külső-Szolnok vármegye egykori tiszai járása) tartozott. A megyeszékhelyi státusz, az új hivatalok és azokkal új igények megjelenése bizonyos fejlődést is elindított, ami mintegy előkészítette Szolnokot 1876 utáni szerepére. A szabadságharc idején a szolnoki Tisza-hidat többször is megrongálták, majd felégették. A vasút Pestről csak Szolnokig járt, ezért Bonyhády (Perczel) Imre megyefőnök indítványára a Kamara 1851-ben versenytárgyalást hirdetett a híd felépítésére. Ezt végül Obermajer nyerte meg Szvitek Károly és Wiederspan János ellenében. A tíznyílásos, 192 m hosszú híd 1851/52-ben készült el.⁶² 1855-ben a kunszentmártoni Körös-híd terveit is elkészítette, de a megvalósításra nem került sor.⁶³

Állítólag 1854/55 táján építette fel azt a magánházat, ami ma a Varga Katalin Gimnáziumnak ad otthont (Hubay ház). Ez a város második emeletes épülete volt, és hamarosan közhivatalok kaptak benne helyet. Ezután még nagyobb vállalkozásba kezdett. 1860. február 23-án a szolnoki tanácshoz fordult, hogy a város fő helyén lévő, épülőben lévő házában kávéházi és étkeztetési szolgáltatást szeretne nyitni. A tanács a kérést azzal fogadta el, hogy a folyamodó két emeletes háza a város főhelyén, a Piacon áll, hol a "civilisaltabbaknak egy csinos helység igen kívánatos."⁶⁴ Ez lett a későbbi Magyar Király Szálló, ma a Damjanich János Múzeum épülete. 1860 októberében a tanács már azt tervezte, hogy itt a helybeli katonatisztek számára több szobát is bérelnek. Végül november 1-től egy évre a kiadott szobákért 1.040 forintot fizettek.⁶⁵

A jelek szerint ez az időszak lehetett Obermajer életének csúcspontja. 1860 nyarán beválasztották a városi igazgatás kisebb bírósági ügyek elintézésére létrehozott helybíróságába,⁶⁶ az ősszel pedig már a tanácsosok között említették.⁶⁷ E siker azonban rövid életű volt. Vagy maga lépett vissza, vagy nem választották újra, mivel 1862 nyarától már nem említik a jegyzőkönyvek. Lehetséges, hogy a tanácsból való kikerülésben üzleti ügyei is szerepet játszottak. Ez évben már bérelte a városi téglaégetőt, mivel ősszel a köré épített téglakerítés kifizetését kérte a várostól.⁶⁸ 1864 októberében Szolnok legnagyobb kocsmáját és fogadóját, a Fehér Ló épületét (a Verseghy Könyvtár helyén) és a városi bormérés negyedét vette bérbe 1700 forintért.⁶⁹ Ezzel nemcsak építőipari vállalkozását erősítette meg, hanem a városközpont legfőbb (és legjövedelmezőbb) vendéglátó egységeit is megszerezte.

A baj csak az volt, hogy mindez a legrosszabb pillanatban következett be, ekkoriban már komoly pénzügyi problémái voltak. 1865 őszén lemondott a zagyvai malom bérletéről, amit a város elfogadott, bár az előadott okokat nem ismerte el. Pár hónap múlva viszont már az elöljáróság perbe fogta, mivel a malmot nem használható állapotban adta vissza. Hamarosan kiderült, hogy a Fehér Ló fogadó és a városi téglaégető bérleti díjaival is hátralékban volt, ezért a város újabb pert indított ellene.⁷⁰

A jelek szerint az ügy anyagilag nagyon megrendítette, a fogadó, a malom és a téglaégető bérletét egyaránt elvesztette. Ismereteink szerint később már csak építőmesterként működött a városban. Kudarcában mindazonáltal - saját hibái mellett - számos más tényező is közrejátszott. Az alkotmányos időszak visszatértével a korábbi közigazgatási szervezet állt helyre, és ezzel Szolnok megyeszékhelyi rangját elvesztve újra Heves megye része lett. 1861 után az osztrák abszolutizmus újraéledése számos területen visszavetette hazánk fejlődését. Az úrbéri megváltás, a tagosítások elhúzódása, az államkölcsönök mellett az 1860-as évek első felében az időjárás sem kedvezett, 1863-ban katasztrofális aszály sújtotta az országot. A mezőgazdasági termelés visszaesett, a gyenge termés mellett haszonállatok százezrei, ha nem milliói pusztultak el. A családok bevételei nagyon lecsökkentek, s velük együtt az egyéni és közösségi építkezések is. Nagyon sokan mentek ekkoriban tönkre, parasztok, iparosok, kereskedők, vállalkozók egyaránt.

A kisszámú adatokból úgy tűnik, a kiegyezés után Obermajer némileg stabilizálta a helyzetét, és a városi képviselet, illetve a törvényhatósági bizottság tagja lett. 1869. május 24-27-én a Külső-Szolnok Megyei Gazdasági és Lovar Egylet nagyszabású gazdasági kiállítást rendezett Szolnokon. A rendezvény egyik fő színtere az Obermajer-telek volt, ahol az álló gépek vizsgáját tartották. Mellette, a vasúti töltés felé viszont a gyakorlati bemutatókra került sor.⁷¹

Obermajert utóbb olykor hivatalnokként említették, ám hivatásával nem hagyott fel. 1872 nyarán Szolnok 6.500 forintos államsegélyt kapott egy állami iskola építésére, és a városi oktatás nehézségei miatt a munkát nem lehetett halasztani. A megbízást a legolcsóbb ajánlatot tevő Obermajer nyerte meg, aki igyekezett a költségeket csökkenteni. Javasolta, hogy cseréptető helyett zsindelyt használjanak, ugyanakkor kutat és kerítést is kívánatosnak tartott. Ezeket azonban a képviselők elvetették.⁷²

Az iskolát a Vörös Ökör fogadó mellé (a mai SZTK környéke) tervezték, de végül a városi Bikaakol helyére (Kereskedelmi Főiskola környékére) került. Ez lett a Bikaakol, vagy Sipos téri iskola. 1873 nyarán Obermajer új változtatásokkal állt elő. Az iskola falait magasabbra akarta rakatni, a lapos terület miatt töltést javasolt és bádog esőcsatornákat, ám a város a korábbi költségvetés keretein belül maradt. Az épületet végül 1874 őszén adták át.⁷³

Magánéletéről nem sokat tudunk, de bizonyos, hogy érték csapások. Még 1844 elején veszítette el 6 éves Teréz nevű lányát, és a 70-es évek második felében a felesége sem élt már. Ezeknek talán szerepe volt a későbbi tragédiában. Obermajer Lajos 1879. január 2-án öngyilkosságot követett el, egyik alkotásáról, a tiszai hídról télvíz idején a jeges folyóba ölte magát. A helyi újságok tudósításai szerint ennek kiváltó oka az volt, hogy teljesen tönkrement. Pillanatnyilag ez nem igazolható, de nem is cáfolható, ám valószínű, hogy tettének elkövetésében több tényező is együttesen hatott.⁷⁴ Holttestét végül Vezsenynél találták meg, és hosszabb eljárás keretében azonosították. 1879. május 28-án a vezsenyi református temetőben helyezték nyugalomra. Nekrológjában többek között az alábbi módon méltatták érdemeit:

"Megilletődve vette minden szolnoki a szomorú hírt, mely egy - egykoron legtevékenyebb és mondhatni legelőkelőbb polgártársunknak ily módon a halálát jelzé, és jogosult is a megdöbbenés, mert Obermayer Lajos széles körben ismert nevével Szolnok város emelkedése is nagyrészben azonosnak tekinthető.

Ezen férfiú mint egyszerű ács kezdte meg Szolnokon szerény pályafutását, engedetlen szorgalma, erélye és életrevaló szakképzettsége, vállalkozási szelleme folytán, azonban csakhamar úgy mint jó építőmester hírnévre vergődött, számos jól sikerült vállalataiból pedig tekintélyes vagyont is szerzett, melyet Szolnokon általa épített két, két emeletes házba az utolsó fillérig befektetett. Az úgynevezett Magyar Király épületét azonban, már csak nagy anyagi erőfeszítéssel volt képes befejezni, és még azon sújtó körülmény is, hogy hasznos vállalatai megfogytak, és az uzsorás kamatot már többé házainak jövedelméből fedezni képes nem volt, házait és minden más vagyonát hitelezőinek volt kénytelen átengedni.

Ezen rövid életsorján jobb sorsra érdemes polgártársunknak, kinek mi szolnokiak a legnagyobb elismeréssel tartozunk, hiszen csakis Obermayer Lajos véres verejtékének gyümölcse következtében nyert Szolnok városias színezetet, és lehetőséget arra, hogy kebelében olly intézmények honosíttattak meg, mellyekből most mindnyájan anyagi hasznot élvezhetünk."⁷⁵

A nekrológ szövege is mutatja, hogy halálában Szolnok mégis elismerte Obermajer érdemeit. Már július 7-én Szolnok illusztris polgára, idősebb Scheftsik István vezetésével ismert helyi polgárok egy csoportja beadványban fordult a város képviselő testületéhez. Ebben a felmerülő költségek fedezését vállalva kérték, hogy Obermajer építőmester és városi képviselő tetemét Vezsenyből Szolnokra hozhassák át. Miután az elhalt fia, Obermajer Sándor városi ügyész ebbe beleegyezett, a város polgármestere, Gyömörey Félix maga kérte az áthelyezés engedélyezését az alispántól. A lépést a jegyzőkönyvben azzal indokolták: "hogy boldogult Obermajer Lajos Szolnok város előrehaladása körül kiváló érdemeket szerzett magának. Nevezetesen a Magyar Királyhoz czimzett vendéglő és a törvényszéki épületünk - mellyeknek mindenike két-két emeletes - felépítése által városunknak kiépülésére kedvezőleg hatott, ennélfogva a képviselőtestület a boldogult érdemeinek elismeréséül, a városi közösség nevében elrendeli, hogy holt tetemei Szolnok városába át és haza hozassanak, és az örök nyugodalomnak itthon adassanak át."⁷⁶ Újratemetésekor megemlítették alkotásait (Tisza-híd, Hubay ház, Magyar Király Szálloda) és "Szolnok második felépítőjeként" tisztelegtek emléke előtt.⁷⁷

Homályossy-Tunkel és Obermajer után harmadikként egy olyan személyt kell kiemelnünk, immár az ácsmesteri családok sarjai közül, aki már nem építészként tevékenykedett, ám "művészi híre" az előbbieknél jóval ismertebb. Müller Adolf neve a Szolnoki Művésztelep kapcsán gyakorta elhangzik, bár még a művészeti lexikonokban is igen sok a téves adat vele kapcsolatban.⁷⁸ Mindez azért is sajnálatos, mivel Egri Mária művészettörténész 1980-ban (bár csak pár sorban) összefoglalta az életrajzát.⁷⁹

A katolikus vallású Müller Adolf János Imre (1825. augusztus 30.-1891. december 23.) már Szolnokon látta meg a napvilágot. Édesanyja Homályossy Borbála (1804-1830. augusztus 16.), Homályossy-Tunkel Ferenc lánya volt, míg édesapja a fentebb már említett Müller Imre ácsmester. A házaspárnak ismereteink szerint két fia élte meg a felnőttkort, Adolf és Gusztáv. A gyermekek számára komoly problémát jelenthetett, hogy szüleiket korán elvesztették. Édesanyjuk 26 évesen halt meg, de apjuk is csak 13 évvel élte túl feleségét. Ővele 1843. április 9-én szívszélhűdés végzett.

Adolf tudtunkkal gimnáziumot végzett - feltehetően Szolnokon -, majd ezt követően állítólag 1841-től a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett.⁸⁰ Ha ez igaz is, 1843-ban már nem folytatta tanulmányait, amiben feltehetően édesapja halála játszott szerepet. Talán az apai és nagyapai hagyaték kapcsán is gondjai lehettek, mivel még ebben az évben önkéntesként belépett a császári és királyi haderő magyarországi kiegészítésű 62. számú Turszky gyalogezredébe. Ebben több évig szolgált, és 1847-ben már tizedesként említették.

1848 augusztusától ezrede 2. zászlóaljával a Bánságban harcolt a szerb felkelők ellen. A jelek szerint többször is kitüntette magát. Mészáros Lázár hadügyminiszter parancsára már szeptember 6-án alhadnaggyá léptették elő, majd ezt követően 1849. január 17-től főhadnagyi, majd május 16-tól századosi rendfokozatot kapott. Ezzel pillanatnyi ismereteink szerint - ő volt az 1848-as magyar honvédség legmagasabb rangot elért szolnoki honvédtisztje. Mindvégig régi alakulatánál, illetve az abból szervezett 122. honvédzászlóaljban szolgált, a Délvidéken. A szabadságharc után állítólag várfogságra ítélték, s Kufsteinben töltötte büntetését, bár olyan hírek is vannak, hogy büntetésből besorozták és Észak-Itáliában szolgált. (Pillanatnyilag, a meglévő utalások alapján talán az utóbbinak nagyobb a valószínűsége.⁸¹

Elbocsátása után hazatért Szolnokra. Itt kereskedni kezdett, bár említették sóházi tisztviselőként is. Idővel Szolnok közéletében is jelentősebb szerepet játszott, 1864. november elejétől a város közigazgatási tanácsosainak egyike lett. A jelek szerint igyekezett megértést tanúsítani az elesettek iránt. 1866 elején két másik tanácsnokkal talán szándékosan akarta a községi pótadó beszedését elhalasztani, mivel a többéves alföldi aszály és éhínség miatt csaknem katasztrofális volt a helyzet. Törekvéseit azonban nem koronázta siker. A főbíró utasítására - fizetésük letiltása mellett elrendelték a vétkes tisztviselőknek az adó beszedését, ha kell "végrehajtás, zálogolás és árbecslés által". Talán ez is közrejátszott, hogy utoljára a június 15-én szerepelt tanácsosként, míg augusztustól már a városi kapitányi tisztet töltötte be.

Müller szolnoki lakása az 1850-es évek elejétől lett a Szolnokra érkező osztrák vendégművészek gyűjtőhelye. Még maga August Pettenkofen, a Szolnoki Művésztelep alapítójának tekinthető festő is többször megszállt a házában.

"Nyelvüket nem értvén, a vadidegen helyen a festőknek sok nehézséggel kellett volna megküzdeniök, ha az ég kegyelméből nem akad Szolnokon lelkes barátjuk, maga is félig-meddig piktor, aki tanáccsal, útbaigazítással látta el a jövevényeket: Müller Adolf. Ő volt kvártélycsinálójuk, tolmácsuk, védőangyaluk. Amikor a Művésztelep a távolabbi ötven esztendő osztrák világosságában volt csak meg, a lakás és élelmezés akkori primitív viszonyai között, az ő előzékenységének, szolgálatkészségének, buzgalmának nagy része volt abban, hogy a művészek egyáltalán eljöttek.

Hogy ez mennyire igaz kortörténeti adalék és nem frázis, arra nézve legékesebb bizonyíték a kortársak írásbeli tanúskodása. A Neue Freie Presse 1875. február 17-én megjelent számában 'Eine wiener Malerherberge in Ungarn' címmel a szolnoki településről írván, Hevesi Lajos a következőket mondja:

Az öreg Müllernek Szolnokon háza és kertje van. Mikor az ihlet megszállja, mindent megfest, ami Szolnokon megfesthető, és ha éppen Velasquez-fejeket és Van Dyck-kezeket nem tud létrehozni, ezt tulajdonítsuk félig-meddig a modelljeinek. Azonban sokkal inkább szolgája, ecsetjétől eltekintve, a művészet ügyének dicséretes lelkesedésével, mellyel az összes bécsi művészeket Szolnokon fogadja. »Müller papa« a bécsi festőkkel, Pettenkofentől Eugen Jetiéig, szubjektív barátság és objektív tisztelet révén valósággal össze van nőve.

Gyakori levelezésével még Bécsen túl is, Münchenig, sőt azon túl is felkeresi a művészeket és a szerény vázlatok közt, mellyekkel falait teleaggatja, nem egy kiváló mesterkéztől eredő emlék akad (például Pettenkofentől egy pompás csendélet halakkal). 'Müller papa' a bécsi festők faktótuma Szolnokon. Ő rendel nekik lakást, értük megy a pályaudvarra, bekvártélyozza őket, inast fogad nekik, evés-ivásról gondoskodik, anyagi és szellemi jólétükkel törődik, árnyékukká szegődik, vezetőjük, tolmácsuk, hírük kürtöse, vagy inkognitó-tartózkodásuk szigorú őrzője lesz, amint kívánják. Előkerít mindent, amit a művészvágyakozás bírni óhajt: eredeti formájú agyagedényeket, hímzett, piszkos lódenköpenyeket, nemzeti pipákat, borjúbőrkulacsokat, hamisítatlan bort, szűzdohányt, modellt, ruhatisztogatást, értesítést nyújt élőszóval, levélben, minden lehető és lehetetlenről, röviden: nélküle Szolnok a bécsi művészvilág számára talán soha nem lett volna olyan vonzó. Ha egy 'kolléga' Szolnokon időzik, akkor 'Müller papa' természetesen boldogságban úszik. Amíg embere ott van, addig ő a világ legnagyobb művésze, mert egy jelenlevő Lang többet ér neki, mint huszonöt Michelangelo a Péter templom tetején. Apa, anya és testvér szerepét tölti be azonnal mellette, csupa fül, szem és szív a vendég számára, villogó szemekkel halad mellette a városon keresztül és mindenik mozdulata kísérő felvilágosítás az igen t. közönség számára a kiváló vendég méltánylása szempontjából. Mert a vendég 'kiváló', ez az egyetlen kritikája vele szemben, sem erősebb, sem gyöngédebb kifejezést ezen kívül nem ismer. Ugyanakkor benne is felébred az alkotás vágya, versenyt fest reggeltől estélig a vendéggel, mindig ugyanazokat a motívumokat festi, de természetesen némileg másképpen - és ez a szerencse, mert máskülönben azt a szegény Pettenkofent már rég halálra tisztelte volna szívének határtalan vonzalmával.

'Müller papáról' nem sokat sikerült megtudnunk ezen kívül. Forrásunk szerint állítólag szintén osztrák és szintén nyugalmazott katonatiszt volt. A vártemplom szomszédságában, kilátással a Tiszára csinos villája volt, melyben ma a csendőrkaszárnya van elhelyezve, itt találkoztak esténként, munka után a művészek.

Művészi kvalitásairól nem mondhatunk sokkal többet, mint amennyit jóindulatú iróniával már 75-ben megírt róla Hevesi. A szolnoki művésztelep jubileuma alkalmából rendezett kiállításon, ez év nyarán hat darab Müller Adolf kép volt látható. Bizony, csak dilettáns alkotások ezek. Néhol határozottan meglátszik rajtuk mesterének keze-munkája, mint például a Szolnok vármegye tulajdonában lévő 'Zagyvaparton'. A műkereskedők Pettenkofen halála után kihasználták azt a körülményt, hogy Müller Adolf a mester közelében ugyanazokat a motívumokat festette meg, s a Müller-féle képekre ráhamisították Pettenkofen nevét. Ha azonban legjobb igyekezet mellett sem sikerül helyet csinálni Müller Adolfnak a művészettörténelemben érdemeinélfogva, megmaradnak érdemei mint embernek és hűséges, önfeláldozó barátnak.

A képzőművészetek iránt fogékony Müller Adolf - vagy ahogyan idősebb korában nevezték 'Müller papa' - élete végéig jó barátságot tartott fenn a Pettenkofen nyomában Szolnokra érkezett osztrák és német festőkkel. Levelezett velük Bécsben, Münchenben, nyaranként étkezésükről, szállásukról, modelljeikről gondoskodott és a tolmács szerepét töltötte be mellettük.

1859-1862 között a Pesti Műegylet, utóbb a Képzőművészeti Társulat tárlatain szolnoki életképekkel vett részt. 1861-ben, amikor az ország minden részére kiterjedő ügynökhálózat rendszerrel szervezni kezdik a Magyar Képzőművészeti Társulatot, Müller Adolf elvállalta a szolnoki ügyek intézését. Itt '...több előkelő családoknál, úgy nyilvános helyeken ezen szép hazafias törekvés célját előadván, elég meleg pártolásra talála ...'

A művészekkel nemcsak szervezőként került kapcsolatba, hanem maga is alkotott, s igyekezett vendégeitől saját művészete számára mind több mesterségbeli fogást ellesni. Végül is annyira haladt a festészet területén, hogy Szolnokon az érdeklődőknek ő tanította a rajzolás mesterségét. A kiegyezés után portréfestő volt Szolnokon. Képei többnyire Szolnok környéki és szolnoki magánosok tulajdonába kerültek, s időnként ma is fel-felbukkan egy-egy zsánere, tájképe, portréja."⁸²

Lakását a korabeli számozás a Várban adta meg és a 7. számot viselte, ami a mai Bástya utca egyik lakóházát jelölte, a művészteleppel szemközt, a MÁV Kórház szomszédságában. 1867/68-ban és 1890-ben a szolnoki honvédegylet tagjai között említették.⁸³

Müller 1891. december 23-án halt meg Szolnokon, a várbeli kis lakásában, 66 éves korában. Az orvos halálokként gerincsorvadást adott meg. Nekrológja nemcsak halála körülményeit, hanem életrajzát is keretbe fogta:

"MÜLLER ADOLF. A szolnoki várbeli kis tusculanum lakója most már a csendes emberek hazájában alussza örök álmát. Rafael, Murillo, Messonier kedves társasága a túlvilágon megszerzik számára a gyönyört, mely után egész életében vágyott. Különcz egyéniségében a művész és a katona egyesült, meg volt benne a művészet idealismusa, s a katona exaltatiója. Müller Adolf 70 éves, szolnoki születésű, 48 előtt cs. kir. hadseregbeli főhadnagy, 1848/49 forradalomban a magyaroknál kapitány volt, kegyelemből nyugdíjaztatott. Mint nyugalmazott katonatiszt forradalmi és olaszországi élményeiről szeretett beszélni, a veronai várbeli kísértet rémregényének elbeszélésével nem egy ismerősének szerzett élvezetet. Mint művész, nem csak érdeklődött a nagyobb mesterek iránt, de azokról egész lelkesedéssel beszélt fiatal collegáinak, kik várbeli, csínnal berendezett kis műtermének látogatói, némelyek, s ezek között a híres Pettenkofen, vendégei voltak. Utóbbi időben a művészet élvezete nem volt képes enyhíteni, ideges és csúzos fájdalmait, míg az elmúlt napokban a halál megmentette a kínos szenvedéstől. E hó 25-én kisérték ismerősei, barátai örök nyugalomra. Hátramaradott képeit és értékes képtárát (körülbelül 232 darab), mint hírlik, bizonyos feltételek mellett a vármegyének hagyományozta, alapjául egy megyei képtárnak."⁸⁴

Müller vagyona ha nem is volt nagy, jelentéktelennek sem nevezhető. A Szolnok város javára tett alapítványai kapcsán megjegyezték, hogy mintegy 19-20.000 forint takarékpénztárban elhelyezett készpénz, ingóságok, festmények és grafikák, továbbá lakóháza és az ahhoz tartozó beltelek jelentették hagyatékát, illetve még ki nem húzott sorsjegyek. Három nagyobb alapítványt is tett, amelyekre külön ki kell térnünk.

Ezek közül kettő foglalkozott a városi szegényügy fellendítésével, a szegényházi, illetve a szegény hajadonok kiházasítása kapcsán. A megmaradt források szerint "3.000 frtot hagyott végrendelkező Szolnok városának oly czélból, hogy ezen összegnek kamatai, évenként 3 erre érdemes szolnoki szegény hajadonnak adassanak ki. A kiosztás a tanács feladatául jelöltetett meg." A város közigazgatási bizottsága 1892 decemberében ezt azzal fogadta el, hogy abból "vallási különbség nélkül" fogják az érdemeseket jutalmazni. A jelek szerint ezzel a későbbiekben probléma nem is volt.

Jóval szerencsétlenebbre sikeredett Müller szegényházi alapítványa. Ezzel kapcsolatosan az örökhagyó "12.000 forintot rendelt a városi szegényház felépítésére, oly megszorítással azonban, hogy ezen legalább 5% jövedelmezendőségre elhelyezendő tőke kamatai életök fogytáig kiskorú Müller Gusztáv és Erzsébetet illetik meg, s ezek elhalálozása után fog a tőke Szolnok városára átszállani." A jelzett két kiskorú személy nagy valószínűséggel az örökhagyó Gusztáv nevű öccsének két gyermeke lehetett, bár erre konkrét bizonyítékkal nem rendelkezünk.

Amikor a város 1892. július 27-én a hagyaték sorsát tárgyalta, úgy vélte, hogy az építkezés mielőbbi megkezdése érdekében megpróbál a két Müller örökössel kiegyezni, "...képviselőtestület saját részéről is óhajtaná, ha a f. évi augusztus hó 23-án megtartandó hagyatéki tárgyalás alkalmával az érdekelt örökösökkel oly irányú egyezség lenne megköthető, hogy a szegény ház czéljaira hagyományozott 12.000 frt. a város közönségének azonnal birtokába adassék, s az örökösök beleegyezésüket adnák ahhoz, hogy ezen tőkének kamatai részükre a város közpénztárából fizettessék s a város közönségének fizetési kötelezettsége az évenkénti költségvetésbe való felvétel által biztosíttassék..."⁸⁵

A város küldötteket menesztett a hagyatéki tárgyalásra, ám már augusztus 31-én megállapíthatta, hogy "az érdeklett örökösökkel az egyességet megkötnie nem sikerült,minnélfogva ezen hagyományt az örökhagyó végrendeletében foglalt korlátokkal elfogadta..."⁸⁶ Ezzel a szegényház építése lekerült a napirendről.

A témánkhoz leginkább kapcsolódó megyei képtár ügye ugyancsak sajátos utat járt be. Ez Müller halála után fél évvel ismét a megyei lapok hasábjaira került.

"VÁRMEGYEI KÉPTÁR. Említettük már, hogy a pár hónappal ezelőtt elhalt Müller Adolf festő végrendeletileg a vármegyére hagyta összes festményét és vázlatait azon kívánságának kifejezésével, hogy ezen festmények egy vármegyei képtárnak képezzék alapját. A vármegye állandó választmánya a napokban foglalkozván az üggyel, abban állapodott meg, hogy a törvényhatóság közgyűlésének javasolni fogja, hogy ezen adományt fogadja el, s egyszersmind bízza meg az alispánt, hogy a hagyományozott festményeket, egy nevesebb festőművésszel vizsgáltassa meg, s annak véleménye alapján a további teendőkre tegyen javaslatot."⁸⁷ Az idézett újságcikk némileg megkésett volt, mivel a vármegye törvényhatósága már március folyamán foglalkozott a Müller-féle hagyatékkal.

"1892. március. 260/1892. kgy. szám. Tárgyaltatott a néhai Müller Adolf szolnoki lakos által tett, a szolnoki kir. járásbíróság 1595/p/1882. sz. végzésével készült végrendelet ama része, amely szerint néhai Müller Adolf volt szolnoki festőművész a hagyatékában levő mintegy 200-300 darab kisebb-nagyobb festményét és vázlatait Jász-Nagykun-Szolnok vármegyének hagyományozza, és azon reményét fejezi ki, hogy azok egy vármegyei képtár alapjául fognak szolgálni. Olvastatott az állandó választmány véleménye.

9259/1892. Végzés. Az állandó választmány indítványának módosításával a törvényhatósági bizottság megbízza a vármegye alispánját, hogy a hagyományozott festményeket és vázlatokat szakértő által nézesse meg, és ezek eredményéhez képest a hagyaték el- vagy el nem fogadása kérdésében a hagyatéki eljárás alkalmával, a vármegye képviseletében nyilatkozatot tegyen. Miről a vármegye alispánja értesíttetik."⁸⁸

Az ügyben születendő döntést a jelek szerint már a szakértői véleménytől függetlenül is jócskán behatárolta a pénz kérdése, illetve a törvényhatóság anyagi helyzete. Ezt tanúsítja az ősz folyamán hozott első számú döntés is. "1892. október 652/1892. szám. Tárgyaltatott a vármegye alispánjának a néhai Müller Adolf hagyatéka ügyében, a törvényhatósági bizottság 9259/892. kgy. számú határozatában nyert felhatalmazása folytán tett nyilatkozata, amely szerint: örökhagyó által, a végrendelet szerint, a vármegye közönsége részére tett hagyományt elfogadja oly módon, hogy a vármegye alispánja által meg nevezendő két szakértő által kijelölendő festményeket a vármegye közönsége részére megtartja, a többi festményt pedig az örökösök rendelkezésére bocsátja, - a mennyiben az érdekeltek bármelyik részről ezen nyilatkozat ellen kifogás tétetnék, - a vármegye közönségének igényét az összes festmények és vázlatokra fenntartja.

21389/1892. Végzés. A vármegye alispánjának ezen nyilatkozata jóváhagyó tudomásul vétetik."⁸⁹

A megyei közgyűlés a későbbiekben ugyan nem foglalkozott a hagyaték ügyével, mindazonáltal az is valószínű, hogy a végrendelet végrehajtói nem egyeztek bele a hagyaték megbontásába. Feltehetően a Müller-anyag végül egyben maradva vált az 1902-ben megalakult Művésztelep képzőművészeti gyűjteményének alapjává. Ez utóbb több ezer darabra bővült, egészen 1944-es megsemmisüléséig.⁹⁰

Magam történészként néhány éve egy véletlen következtében figyeltem fel Tunkel Ferenc és társai tevékenységére, illetve a feltételezhető kapcsolatokra. Sajnos mindmáig nagyon sok a fehér folt, s ezeket csak igen hosszadalmas, még évtizedekig tartó munkával lehet majd eltüntetni, illetve az esetleges tévedéseket pontosítani.

Ugyanakkor úgy vélem, valami módon mégis fel kellett rájuk hívnom a figyelmet. Sorsuk tragikuma, hogy igen korán, alig pár évtized múltán jórészt elfeledkeztek róluk, mégpedig méltatlanul. Azok hosszú sorát bővítették, akiknek még utca vagy emléktábla sem őrzi az emlékét Szolnokon. Holott talán megérdemelnék...

BOGDÁN István
1991. Magyarországi űr-, térfogat-, súly és darabmértékek 1874-ig. Bp.

BONA Gábor 
1988. Kossuth Lajos kapitányai. Bp.

BOTÁR Imre
1941. Szolnok települési, népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században. A Szolnoki Könyvtár- és Múzeumegyesület, valamint Szolnok Megyei Város Közkönyvtárának és Múzeumi Gyűjtőhelyének Kiadványai 4. Szolnok.
1943. Szolnok agrártörtenete a XIX. században. In. Századok, 1943. 1-3. sz. 78-104.
é. n. Szolnok város települési viszonyai a XIX. században. (Kézirat a szolnoki Damjanich János Múzeumban.) DMHA: 42-79.

DERCSÉNYI Dezső
1958. Pest megye műemlékei. I. köt. Bp.

DERCSÉNYI Dezső-VOIT Pál (szerk.)
1969. Heves megye műemlékei. I-III. Bp.

DÓSA József-SZABÓ Elek
1936. Kunszentmárton története. Kunszentmárton.

EGRI Mária
1980. A Damjanich János Múzeum Képzőművészeti Gyűjteménye (1970-1980) Szolnok.

EMBER Győző
1942. A magyarországi építészeti igazgatóság történetének vázlata (1788-1867). In: Levéltári Közlemények, 1942/1945. 345-375.

GACSÁRI KISS Sándor
é. n. A római katolikus egyház története Szolnokon. Szolnok.

GULYÁS Éva-SZABÓ László
é. n. Jászdózsa. Száz Magyar Falu. Bp.

KAPOSVÁRI Gyula
1984. Szolnok képekben. Szolnok.

KAPOSVÁRI Gyula-RÉDEI István (szerk.)
1988. Szolnok megye műemlékei. Szolnok.

KELÉNYI György
1978. Az Építészeti Igazgatóság és a "hivatalos" építészet Magyarországon. In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. (Szerk.: Zádor Anna-Szabolcsi Hedvig) Bp. 123-159.

LYKA Károly
1981. A táblabíró világ művészete. Magyar művészet 1800-1850. Bp.

MAJLÁTH Emese
2006. A templom- és iskolaépítő Rábl Károly munkássága. In: Kisújszállási Kalendárium, 2006. Karcag. 180-183.

NAGY István
1971. A Magyar Kamara 1686-1848. Bp.

OROSZ Ernő
1906. Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger.

PINTÉR László (szerk.)
2000. Hidak Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Szolnok

RÓZSAFFY Dezső
1913. Osztrák művészek Magyarországon. In: Művészet. Szerk. Lyka Károly. 1913/9. 335-343.

SOÓS Imre
1985. Az egri egyházmegyei plébániák történetének rövid áttekintése. Eger.

SZABÓ Ákos-KÁLLAI Tibor
1997. Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona. II. kötet, L-ZS. Magyar Műgyűjtők és Kereskedők Kézikönyve. Bp.

SZIKSZAI Mihály
1991. A szolnoki közúti Tisza-híd szerepének változása napjainkig. In: Zounuk 6. Szerk.: Botka János. Szolnok. 9-32. 
1994. A kunszentmártoni rév és híd története. In: Zounuk 9. Szerk.: Botka János. Szolnok. 9-30.

TÓTH Ferenc
2000. Csongrád megye építészeti értékei. Szeged.

ZSOLNAY László
1993. Négy katolikus templom a Jászkunságban és a hivatalos építészet a XVIII-XIX. század fordulóján. In: Tisicum VIII. Szerk.: Madaras László-Szabó László-Tálas László. Szolnok. 407-420.