Tiszafüred régi nevezetessége, múlt idők emléke, a Józsa Gyuri kastélya, a »veres kastély« vagy »bagolyvár«, mire e sorok napvilágot látnak, nem lesz többé, csak emlékezete marad fenn, mint gazdája.

Józsa Gyuri nevét az egész ország ismerte. Valóságos typus volt a maga korában, majdnem mondhatni: az egész korszaknak kifejezése; régi nagyúr nagy gazdaságával, pénzével; hatalmával, eredeti úr, sokszor durva kedvtöltéseivel, mulatozásaival s később egész adomakörnek a középpontja. A »Magyar nábob« Kárpáthy Jánosának, az »Eppur si muove« Csollán Berczijének igazi megtestesülése, Vas Gereben kedvesen rajzolt alakja. Ismeretesek ezek mind, kitűnő írók tolla által megörökítve.

Kevés új volna már az, mit még Józsa Gyuriról s viselt dolgairól elmondhatnánk, de kastélyáról s kapcsolatban építtetője egyéniségéről személyes tapasztalatok és értesülések nyomán mégis írhatunk oly dolgokat, melyeket kevésbbé tud, vagy ismer a nagyközönség; midőn egyidejűleg bemutatjuk a már csak képben megmaradt kastélyt s a még mindig meglevő úriház egy részét, melyben Józsa Gyuri lakott, s melyben örökösei is folyton laktak.

Az ó-kastélyt Józsa Gyuri 1844-ben kezdte építtetni, minden valószínűség szerint házasulási alkalomra; szóval, menyasszonya számára. Némelyek szerint bizalmas házvezetőnője, Spengel Zsuzsánna, is abban a reményben volt, hogy a kastély úrnője ő lesz, s az építkezésre csakugyan teljhatalmú felügyeletet gyakorolt a »vitéz kapitány úr« távollétében. Bécsi és külföldi mesterek fogtak az építéshez, mi igen nagy arányúnak s azon időben ritka berendezésűnek mutatkozott. Az épület egy homokdombon 44 méter hosszú, 12 méter széles, 10 méter magas volt, 1 méter vastagságú falakkal, egészen téglából, lenn a földben az egész felső rész területének megfelelő pincze, még pedig a mint a tervszerűleg megkezdett munkálatok mutatták: a földalatti helyiségben lett volna a konyha, sütő-, és mosóház, éléskamrák, borospincze, központi fűtőkészülék, bővizű kút (ez még most is meg van) a felső helyiségek vízzel való ellátására (víznyomású géppel) s a mi még akkoriban nagy ritkaság volt, minden szoba a falakban alkalmazott szellőztető készülékekkel lett volna ellátva.

A kastély homlokzata (a képen levő rész) az udvarra nézett a város felé, a hátsó rész 10 emeleti s 10 földszintes ablakkal és erkéllyel a százados dió-, vadgesztenye-, platán- és kőrisfák lombjai felett, a holt Tiszára szolgált, melynek képét egészen festőivé teszik a Császlód sziget zöld rétje, a Tisza-melléki fűz- és nyárfaerdők, míg a panorámát a távolban kékellő Mátra hegy zárja be.

E falak vakolatot nem láttak soha, azért nevezték vörös kastélynak, s tulajdonképpen az egész volt is, nem is, ötven év alatt már három zsindely-tetőt nyűtt el; ezt meg-megújították, de a kastélyt el nem készítették soha. Hogy miért maradt félben ezen nagy erővel, szép szerkezettel elkezdett s minden esetre pompásnak ígérkező kastély: annak bizonyosan meg kell az okának lennie. Józsa Gyuri egyszer menyasszonyánál (Beck kisasszonynál) tett látogatásakor, miért, miért nem: kikosaraztatott. Józsa Gyurinak ez elég volt arra, hogy bosszúsan térjen haza. Mérgében elkergette a mesterembereket a falakról. A nagy kedvetlenséghez még az is hozzá járult, hogy bizalmas asszonya, Spengel Zsuzsanna, megtudván, hogy Józsi Gyuri asszony után jár s ő mellőztetni fog, elkeseredésében megmérgezte magát. Józsa Gyuri a legnagyobb izgatottságában lement fürödni a holt Tiszába s meghűtötte magát. Kegyetlen fogfájás kínozta, enyhületet, gyógyulást keresni Pestre ment, hol szerencsétlen foghúzási műtét következtében nagy beteg lett s kínjaiban meghalt.

Holtan szállították haza Tiszafüredre 1847-ben, 54 éves korában.

Ez volt tehát az ok, a miért a veres kastély nem épült fel. Az örökösök nem tartották szükségesnek a további költséges építkezést, mert a kastély közelében levő csinos úri lak úgyis mindenkor elég bő és kényelmes volt s az ma is. Ha elnyűtt a bagolyvár teteje, az utódok megújíttatták s a kastélyt meghagyták a múltak híres emlékéül.

A vörös kastély ott állott sötét ablak- és ajtóüregeivel, alkalmas laktanyául szolgálva a baglyoknak és vércséknek, még az 50-es években némely tiszamenti futóbetyárnak búvóhelyül. Volt idő, hogy hét vármegye pandúrja vette körül a környező parkot, hogy kiugrassa a téglafalak közül, a kazamataszerű pinczékből az oda rejtőzött Szilaj Pistát, vagy Piros Bandit. A vén épület fölött félszázad jó és rossz napjai vonultak el; látta lezajlani a szabadságharcz ottani jeleneteit, mikor tövénél csatáztak Korponay vitéz honvédjei a Tiszán és az ártereken átnyomuló muszkaseregekkel; látta elhamvadni a tiszai szép tölgyfahidat, melyet volt gazdája építtetett (ezt már másodszor, mert az elsőt elvitte a zajló jég); látta fölépülni a pompás új vashidat, elkészülni a kietlen feneketlenség vidékén az erős vasúti töltést s vele párvonalban az elpusztíthatatlan megyei kőutat, míg ő maga ezelőtt a Poroszlóról Füredre csónakon vagy szekéren utazók részére már messziről megpillantott »mutató jeléül« szolgált az elérendő, nehezen várt pihenő helynek.

Milyen utak is voltak itt akkor?!

A debreczeniek a poroszlói sóház raktárából hordták a sót az u. n. »Sósok útjá«-n. Ez út volt egyszersmind Poroszlótól Debreczenig a pest-debreczeni közlekedési és kereskedelmi útvonal Ennek két emlékezetes, mert veszedelmes része volt: egyik a Hortobágyon-keresztül vezető, mely árvíz idején itt-ott levert czölöpökkel volt jelezve, hogy az utazók a vízborította úton el ne tévedjenek; másik vonalrész Poroszló és Füred közt haladt a hírhedt poroszló-füredi töltésen. Itt történt egykor, hogy b. Jósika Miklós hírneves regényírónknak dolga lévén Egerben, útjában T.-Füreden megállott utazó kocsijával s a lóváltóháznál lovakat kért. »Kérek a hintóm elé négy lovat Poroszlóig.« — »Lesz, uram — feleltek neki —, de nem négy ló, hanem négy ökör, mert másképp lehetetlen a nagy sárban tovább menni.«

Sok keserves útra emlékeznek a fürediek, midőn napokig Poroszlón vagy a révben rekedtek. Így rekedt oda többek közt egy alkalommal a megyei gyűlésen hidat és utat kérő, sürgető, de ügyvesztetten visszatérő képviselőcsapat is. Ez utat most vasút váltotta fel s mellette biztos, szilárd kőút, nagyszerű függő vashíddal, mely oly büszkén áll a lángok által megemésztett egykori híd helyén.

A vén kastély megérte mindezen varázslatot; most már el is mehet. Nagy költségbe kerülő kiépíttetésére szükség nem volt; emígy meg semminek sem volt jó, de téglája kitűnő s ezért el is kelt a kastély, mint — anyag. Építette Józsa György, emlékül fenntartotta Okolicsányi György, megvette Nemes Kiss György, ki most bontatja s tégláját eladja. Sok kisebb ház meg pincze ki fog telni belőle.

Másik képünk azon még meglevő úri lak előrészét mutatja, melyben Józsa Gyuri lakott. Kettős ajtajú volt a bejárata, mint ma. Tíz szobáját mindig felváltva lakta. Kedvelt kandallói még most is megvannak. A bejárat előtti nyílt folyosón járkált az alacsony termetű Józsa, körülvágatlan, szegetlen bundájában, hosszú, földig érő pipaszárával, mellyel orrba bökdöste a vele találkozót; innen járt le fürödni a holt Tiszába, itt fogadta a hevesmegyei (s más megyei) urakat, itt jó czimboráját, Keglevich Gábor grófot, s a mulatni szerető nemeseket; e ház és környezete volt tanúja sok jó és bohó, úri tempóinak, kedvteléseinek. A kastély szép nagy pinczéjében csupán borait tartotta s ott volt a nagy kenyérsütő műhely is, hol a fővárosból hozott pékekkel süttette a sok kenyeret a szegény ínségesek számára. Jótékonyságát itt még ma is emlegetik. Tizenkét-huszonnégy szegény gyermeket ruházott évente; valamennyit lóbőr-csizmába, birkabőr-ködmenbe s báránybőr-sapkába öltöztette egyformán. Ha tűz ütött ki valahol, oda ment, a károsultat vigasztalta, nádat és fát ígért és adott neki.

Még élő öreg emberek igen sokat tudnak itt mesélni róla; ezek a mesék legnagyobb része mint krónikás adoma ismeretes a nyilvánosság előtt; sokat le sem lehet írni, a monda csakúgy magán körben beszélve járja meg.
A régi időkből azonban elmondunk mégis egy történetet, Füredi Veres János előadása nyomán; ez kevésbbé ismert s elég érdekes arra, hogy éppen Józsa Gyurival foglalkozván, ezt fölelevenítsük.

     *
1844-et írtak, tehát egy félszázada már, mikor Tisza-Füred ünnepi ruhába öltözött népe, apraja, nagyja, a Tisza partján várta a legelső gőzhajót, a mely az ős Tisza hullámait először nyergelte meg és haragos, tajtékzó barázdát hasított annak nyugvó fölszínén.

Tisza-Füred lakosai epedő kíváncsisággal tekintettek már kora reggel óta a délnyugati irányban kanyarodó Tiszának széles ezüst csíkján lefelé, lesve a pillanatot, mikor a várt csoda a láthatáron feltűnik. Végre hosszas várakozás vitán megérkezett a »Pannonia«, az első tiszai gőzhajó, nemzeti színű zászlók erdejével. Száz meg száz torokból harsant föl az »éljen« a csoda láttára. Szólott a zene, dörögtek a parton a mozsarak, az öröm, meglepetés és csodálkozás fokozott örömének kifejezése ült minden arczon.

Megállott a »Pannónia« méltóságosan Magyarország fejedelmi folyamának felületén, pár ágyúdördüléssel köszönve meg viszonzásul az ünnepélyes fogadtatást. A kerékverte habok susogták, hogy kiszáll a nemes gróf. Fürge matrózok csinos csolnakot bocsátottak vízre s partra szállott róla a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf, a haza ünnepelt férfia.

A part szélén egy dereglye volt kikötve, melyben a városi és vidéki birtokosok élén Józsa Gyuri fogadta a hazának legnagyobb fiát; igen, mert övé volt a rév, övé volt a híd, tehát a házigazdai szerep őt illette.

A kiszállott vendéget Józsa Gyuri megölelte e szavakkal: »Nem bocsátlak el addig, míg meg nem áldasz engemet!«

A Tisza-parti erdőben, a hol a kiszállás történt, hosszú asztalok voltak felállítva, melyeken párolgott a paprikáshal. Ide vezette Józsa Gyuri Széchenyi István grófot, kínálva a Perge Sándor által készített halpaprikást, a mit a gróf meg is ízlelt, mondván: »Hidd el Gyuri, több fér a főbe, mint a hasba.« Józsa Gyuri pedig azt gondolta magában, hogy nála ellenkezőleg áll a dolog.

Mint említők, a halász-lakomát Perge Sándor készítette, Józsa Gyurinak egy kénytelen kegyencze, egy óriás, deli, igazi magyar alak, a ki fehér patyolat bő ujjú ingben sürgött-forgott a vendégek közt. Ferge Sándor deli alakja feltűnt a gróf előtt is, büszke is volt Józsa Gyuri emberére, de nem mondta el történetét, — mit is érdekelne egy Széchenyit egy egyszerű révész története? — de elmondjuk mi félszázad múlva, mert e történet világot vet az 1848 előtti időkre.

Józsa Gyuri szép nehány ezer holdnyi birtok tulajdonosa lévén, a magyar földesurak azon kitűnő példánya volt, kinek minden bolondságát, erőszakoskodását és zsarnokságát megvédte a nemesi »kutyabőr« a megtorlás ellen.
Történt egyszer, hogy a paraszt leányok azt dalolták:

Szépen kérem a téns nemes vármegyét,
Hallgassa meg egy szegény lány kérését.

De a sírva-ríva tett kérésre az volt a kadenczia:

. . . . . törvény tiltja, nem szabad,
. . . . . katonának benn marad.

Ezt a történetet nevezték katonafogdosásnak.

A Józsa Gyuri uradalmához tartozó Tiszafüred legszebb, legdelibb parasztlegényei kivadultak a füzesbe a katonafogdosás elől, tanácskozván, miképpen meneküljenek meg a katonai szolgálattól, a minden legkisebb hibáért járó 25–50 bot, vagy az esetleg négyszer fel, négyszer le vesszőfutástól. Borsózott a hátuk a pálya végén kínálkozó dinnyecsősz kunyhónak nyugalmától, mely az összetört vén obsitosra várt.

— Ha elfognak, elszökünk s mind szegénylegények leszünk, — tüzeskedett egyik tanácskozó, lobogós ingujjával körülfonva fokosának nyelét.

— És mi lesz a vége? — szólt egy deli szép juhászlegény, kis kalapját bús szemére húzva. — Talán hogy ott a város végén azon a dombon adják meg nekünk is a végtisztességet, a mit azóta hívnak akasztó-dombnak, mióta fölmagasztalták rajta ezelőtt néhány évvel Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszky, Majoros szintén szökött katonákból lett szegény legényeket. Hát te, Pista, rá mennél a betyár életre?

Egy sugár barna göndör fiúhoz voltak e szavak intézve, a ki fia volt a szomorú véget ért Majoros Istvánnak. Azt hét hetes házas korában fogták el katonának. Elszökött, betyár lett a fentebbi czimborákkal. S végre kötélre került velök.

Ez hallva atyja szomorú emlékét felidézni, bámult a tűzhelyre s halkan csak annyit mondott:

— Más módról gondolkozzunk, én betyár nem leszek soha.

Én kitaláltam mitévők legyünk, — kiáltja az athleta termetű Ferge Sándor, makra pipáját a tűzbe vágva.

Ugy-e betyárok leszünk? — Szólt az első indítványozó.

— Nem leszek biz én, bár van hozzá erőm és bátorságom is, de se szívem, se lelkem nem való rá. Úgy teszünk, mint a parányi ökörszem madár, mikor a sas szárnya alá búvik. Tudjátok, hogy a nemesi kúrián nem parancsol sem a nótárius, sem a bíró. Beállunk Józsa Gyurihoz béreseknek, míg a fogdosás tart.

A tanács elfogadtatott, beálltak fizetetlen béreseknek. Mert Józsa Gyurinál fizetés nem járt.

Működött 24 új béres, a szintén szabad lopással fizetett ispánok felügyelete alatt. Mert Józsa Gyurinak megvolt az a kedves szokása, hogy ritkán volt otthon.

De megvolt az az átkozott szokása is, hogyha országos őgyelgéséből hazavetődött, hát azt kérdezte az ökörtől, hogy hol a borjú, a kotlótól, hogy szopott-e már a csirke, hová lett a kákáról a görcs?

Elve volt rettenteni — magát alattvalói előtt félelmessé tenni.

Ez elvét akarta már egyszer a 24 béressel is elfogadtatni; futott a hír rétre, tanyára, hogy itthon van a Sátán.

Éppen kaszálással volt elfoglalva a réten a 24 béres; kihajtatott tehát hozzájok és szokása szerint beléjük is kötött menten. A legkülönbnek, Fergének tartott, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy megkorbácsolja.

De Ferge sem volt rest, hanem neki fogta a kaszát Józsa Gyurinak. Mire Józsa Gyuri puskájához kapott, és a másik perczben Ferge vére pirosra festette a zöld mezőt.

Azonban Ferge nem halt meg. Melle, karja tele volt nyúlsréttel, de ügyes orvosok megmentették. Józsa Gyuri pedig házilag elintézte az egész bajt. Nem került az semmi törvény elébe. Kibékítette, adván neki egyebek közt a füredi révben teljes hatalmat, a vele járó könnyű és boldog élettel, melyben halála után az örökösöket is meghagyták.

     *
Józsa Gyuri, mint fönnebb mondtuk, 1847-ben halt meg 54 éves korában. Nagy pompával temették el. Roppant vagyonából neki is jutott emlékjelül egy cseresnyefatörzs fejfa, mely elporladván, erős tölgyfajtával helyettesíttetett, melyen már csak alig olvasható a befaragott felirat: