Szabó István |
Adalék egy szép szolnoki épület történetéhez [Szolnok, Baross út 52.] |
Múzeumi Levelek 73-74. Szerk. T. Bereczki Ibolya és Gulyás Katalin. Szolnok, 1994. p. 121-126. |
| Ahányszor a vasútállomásra megyek, a Gépipari
Szakközépiskola tájékán mindig megsajdul muzeológusi szívem. Ugyanis nagyjából szemben a technikummal áll, sőt alig áll egy szinte napról napra pusztuló állagú, takaros erkélyes épület. Ma már sem teteje, sem ablakai. Hogy kié? Nem tudom. Egy időben úgy hírlett, a Tervező Iroda veszi meg székháznak, de azóta sem Tervező Iroda, sem Szolnokterv. Pedig milyen csodálatos kerámiamúzeum lehetne! Még a felújítása sem rúgna milliókra, mert múzeumi kiállítás céljaira elég egy közművesített, csupaszfalú épület, s a többi: a benépesítés már szakmai feladat, a muzeológusok kiállítás-rendező munkája. No meg a világhírű mezőtúri, tiszafüredi, karcagi, tószegi kerámiáké, ami — hála a múzeum több évtizedes gyűjtőtevékenységének — adott. Még vándorkiállításokat is könnyedén lehetne benne fogadni, mert az épület a József Attila út felől kis portával is rendelkezik, ahol az érkező-távozó anyagok cseréje, pakolása könnyedén lebonyolítható lenne. De mikor a karomba csípek, rájövök: Szolnokon vagyok. Ott, ahol romba dőlni hagynak egy ilyen szép épületet. Pedig ékszerdoboz lehetne, a város nevezetessége. Hogy miért is jutott most mindez az eszembe? Azért, mert a "Hol élünk?" fesztivál kapcsán belebotlottam egy harmincas évekbeli számlakönyvbe, az ARANKA FODRÁSZAT úgynevezett adóskönyvébe. Az egyik bejegyzett törzsvendég ebben a házban lakott és a neve mellé írott megjegyzések felkeltették az érdeklődésemet. Mert miket is olvashattam benne? | ||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||
Hogy kerül egy fodrász-kozmetikus vállalkozásba ez az elszámolás? Mármint a sonka, liszt? Visszatértünk a cserekereskedelemhez? Hát vissza. Mikor az adós felől érdeklődtem, nemcsak erre a magában is érdeklődésre számot tartó különlegességre kaptam választ, de a bejegyzéseket kommentáló — manapság úgy mondanánk — „adócsalás"-ra is. De vegyük sorjában. Ki is volt a bejegyzett személy? Babos Döméné úrnő. „Egy utász százados felesége. Kovács lány. Persze, Ti nem tudhatjátok, ez mit jelentett, pedig ez a maga idejében egy fogalom volt. Mert a Kovácsok dúsgazdagok voltak" — mondja a visszaemlékező. Magunk is utánanéztünk. „Kovács Károly szőlőbirtokos és bornagykereskedő 1884-ben született Tiszaföldváron. 1908-tól lett önálló borkereskedő, aki saját szeszfőzdével, ecetgyárral, 20 hold szőlővel és egy 1.400 holdas bérgazdasággal rendelkezett. A szeszfőzdéjében és ecetgyárában összesen húsz alkalmazottat tartott" — írta róla a korabeli statisztika. Valóban nem lehetett tehát szegény embernek tekinteni. És ennyi tulajdonnal rendelkező embernek ugyancsak lehetett pénze a harmincas években! — Miért nem fizetett hát a lánya egy fodrászüzletben mégsem készpénzzel? — kérdeztem adatközlőmet. — Azért — jött a válasz —, mert ez a Babosné egy divatbáb volt. Az öltözködésen kívül a világon semmi nem érdekelte. De nem is csinált semmit sem. Ha véletlenül nem lett volna cseléd vagy szobalány, akkor talán éhen is hal, annyira nem értett semmiféle háztartási munkához. Egy teát sem tudott megcsinálni. Persze mindig volt cselédje, szobalánya. Azok nemigen hagyták ott, mert nagyon szerették. Ugyanis roppant bőkezű volt. Megvett vagy megcsináltatott egy ruhát vagy egy cipőt Pesten. De ha egy nap múlva már nem tetszett neki, vagy látott egy szebbet, akkor úgy, vadonat újan nekiadta a szobalánynak. És mivel mindig a legutolsó divat szerint öltözködött, még a Kovács papa sem győzte pénzzel. Az isten pénzét is elöltözködte volna. Ezért a papa azt találta ki, hogy ellátta ugyan mindennel őt is meg a háztartását is, de mindent természetben juttatott, pénzt pedig csak korlátozott mértékben. Persze még így is bőségesen tudott költekezni, mert a hitelben vásárolt ruhakölteményeket, legalábbis Szolnokon, általában az apja fizette. Pesten viszont, ahol nem ismerték úgy, mint itt a megyében, kellett a pénz. Babos Döméné ezért, hogy pénzét vagy annak egy részét pesti vásárlásaira kimentse, a szolnoki ismerősöknél nem pénzzel, hanem áruval fizetett. Mint például az Aranka Hölgyfodrász Szalonban. "Arankám — mondta a Szapáry úti hölgyfodrászat tulajdonosának — én minden nap jövök. De tudja, hogy soha sincsen pénzem. Az apám mindig azzal piszkál, hogy mit csinálok a pénzzel. Így hát természetben fogok fizetni. Csak arra kérem, hogy ne írjon be minden tételt az adóskönyvbe, mert ha esetleg egyszer belenéz, abból azonnal rájön, hogy mennyit költök." Hát, szóval ezért vannak a sonka, liszt, kolbász tételek a számlakönyvben. Mert Döméné asszony tényleg naponta jött és a százados legénye meg hozta a fizetséget a nagyságos asszony után... ... Csak hát, hiába öltözött szegény. Meg hiába vásárolta a szebbnél szebb bútorokat a lakásba! A háború végét már nem érte meg. Ott, ahol a rendőrség van, azzal átellenben van az az egyemeletes ház, amelyiknek az egész emeleti részét lakták. A lakásnak a hálószobája és a gyerekszoba a vasút felőli oldalon volt. Mikor a vasutat 1944-ben bombázták, ez a rész telitalálatot kapott. Ő is, meg a két gyereke is ott halt meg... Az épület, amelyet eredetileg szimmetrikusra terveztek, ennek az azóta sem pótolt résznek a híján külsejében is csonka, aszimmetrikus. Azt már csak hallomásból tudom, hogy Babos Döme, aki egyébként egy nagyon helyes, kedves, nagy magas, szép szál ember volt, mikor hazajött a fogságból, akkor tudta meg, hogy mi történt a családjával. Akkor azt mondta annak, aki közölte vele a szomorú hírt, hogy „nincs ott semmi keresnivalóm". Be sem ment a lakásba. Elment. Otthagyta a gyönyörű bútorokat, a maradék lakrész teljes berendezését. Azóta sem tudja senki, mi lett vele... Valószínű, azóta már meghalt. Emlékéből, híréből is csak ennyi maradt. Alig valamivel több, mint egykori lakásából... | ||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||
| Babos Döme egykori lakóhelye 1994-ben (Fotó: Szabó István) | ||||||||||||||||||||||||||||||||
 | |
| Szolnok, Baross út 52. — A felújított épület. Fotó: Kósa Károly, 2006, 2009. | |
 |  |
 | |