A Tiszazug fogalmát a tudományos életben legelőször a földrajzi irodalom alkotta meg. Más tudományágakban, de a köztudatban is a terület neve a tiszazugi arzénes perrel kapcsolatban vált ismertté, amikor a szociológusok, írók, a napi sajtó e sajnálatos jelenség társadalmi gyökerének feltárásán fáradozott.

Geográfiai szempontból a Tiszazugon a Hármas Körös-Tisza zugában meghúzódó, három oldalról folyókkal, északkeleten pedig a Szolnoki-löszháttal határolt területet értik. A Tiszazug természetföldrajzilag jellegzetesen vízmenti táj, élő és a Tisza, Körös szabályozása után keletkezett holt vizekkel. Északkeleti határát is éppen a már víz nem járta, nem tipikusan folyómenti táj kezdete jelenti.

A Tiszazug azonban nemcsak természetföldrajzilag egységes. Keleten a Nagykunság, nyugaton a Kiskunság történeti szempontból is határa e fájnak. A kunsági területek önálló közigazgatással, sajátos és kiváltságos jogi viszonyokkal, a XVIII. századtól szilárd polgári magántulajdonnal rendelkeztek. Mereven és egységesen elhatárolódtak a folyók közé zárt, nagybirtokos övezetbe eső, többnyire jobbágyok lakta Tiszazugtól.

Az északon Tiszaföldvárral és a hozzátartozó Martfű-pusztával kezdődő Tiszazug tíz községére az elmúlt századokban erős gazdasági vonzást gyakorolt a nem messze fekvő három nagyobb város Kunszentmárton, Szentes és Csongrád. Ez az erős hatás, mely a közeli fekvésnek köszönhető, mégsem köthette szervesen a Tiszazugot a déli városokhoz, mert közigazgatásilag Heves-Külső-Szolnok, majd Szolnok megyéhez tartozott. E kétirányú (gazdasági és közigazgatási) vonzás, valamint a kiváltságos területektől való merev elhatárolódás eredményezte azt, hogy a Tiszazug, természetföldrajzi egységén túl is, elkülönülhetett és önálló tájjá változott.

Területünk településképét elsősorban a vízviszonyok határozzák meg. A régészeti kutatások igazolták, hogy a legősibb (neolit) települések rendszere is hasonló volt a mai településhálózathoz. Ez abból fakadt, hogy az itt megtelepedett lakosság mindig az állandó árvízmentes szinteket választotta lakóhelyül. (2. kép.)

A településhálózat ma ritkább, mint a középkorban volt, mert a török hódoltság idején számos község vált pusztává. A török kiűzése után az elvadult természeti viszonyok, a népesség számának apadása nem tették lehetővé, hogy valamennyi korábbi községet újra megszálljanak. Azonban a 19. és a 20. században keletkezett új községek, tanyaközpontok (Martfű, Cserkeszöllő, Kungyalu, Homok), a középkorban elpusztult községek helyén települtek.

Mivel a Tisza szabályozása előtt csak a legmagasabban fekvő pontokra építkeztek, ezért a tiszazugi községek eredeti településszerkezetét az állandó árvízmentes szintek őrizték meg, egy-egy községen belül. Volt ugyan 1868-ban, 1898-ban és 1919-ben olyan áradás, mely néhány községben megsemmisítette ezeket a településrészeket is (pl. részben vagy egészben Szelevény, Csépa, Tiszaug községekben).

A szabályozás előtt a község területe nem növekedhetett korlátlanul. A lélekszám emelkedése, a házak szaporodása csakis az árvízmentes szinten fekvő telkek végtelen osztásával következett be. Az eredeti településmag ezért szabálytalan alaprajzú, zugokkal tarkított halmaztelepülés. (3. kép.) A házak körülkerítetlenül és szabálytalanul helyezkedtek el. A megduzzadt családok felosztották egymás között a belső telkeket, új lakóházakat építettek rá. A kettészakadt telkek, mivel lakóikat vérségi szálak fűztek össze, továbbra is őrizték egymással a kapcsolatot. Sok esetben a telken épült kisebb melléképületek (ólak) közösek voltak. Bár e területen a nagycsaládok együttélése ismeretlen volt (ezért került sor a telkek végtelen osztására), egy-egy zugban rokonok telepedtek meg, azonos nevű emberek laktak. Ennek emlékét ma jobbára csak a helynevek őrzik. Pl. Csépán ma is ismeretes földrajzi név a Kocsi-rész, Kanyó-rész, Tercsi-rész, Czúcz-rész. Néhol még az 1900-as évek elején is találkozunk frissen keletkezett kettős telekkel (pl. Tiszasas, Kossuth u. 16. és 18.).

A telkek alaprajza szabálytalan. A kis alapterületű telkek miatt melléképületek csak korlátozott számban épülhettek, ezek is csak disznóól vagy tyúkól nagyságig. A gazdasági épületek, főként az istálló a kertekben állott. A kertek a belső település magon kívül, szintén magasabb helyen feküdtek!, de ezt már a víz gyakrabban meglátogatta. Itt építették a nagyobb gazdasági épületeket, az állatok számára is itt volt elegendő hely. A lábasjószágot szinte be sem lehetett volna hajtani a szűk beltelek udvaraira. (4. kép.)

Az ármentesítési munkálatok lehetővé tették, hogy a magasabb fekvésű régi községmag körül, szinte félhold vagy gyűrű-szerűen az eddig vizes területekre is biztonságosabban építkezhettek. Ez együtt járt a kertek felszámolásával is. Az új területen nagy telkeket hasíthattak ki, s a melléképületeket a lakóház köré építhették. Az új telkek szabályos utcákká rendeződve fonódhattak a régi községmag köré. Párhuzamosan a régi településrész zsúfoltsága is fellazul. A tehetősebbek kiköltöznek nagyobb telkekre, régi házaikat többnyire lebontják és itt is megkezdődik bizonyos utcaszerűség kialakítására irányuló törekvés. Ezért ma a belső, régi település részeket megőrző részben főként szegényebbek laknak, olyanok, akiknek nem állt módjukban kiköltözködni nagyobb telekre. A népesség számbelileg jelentősen megnövekedett, a község térben is kiterjedt (pl. az 1721-ben újratelepült Csépa lakossága: 1827-ben 1923, 1850-ben 2695, 1949-ben 3413 volt).

A vízmenti jelleg azonban nemcsak a településszerkezetben, hanem az építkezés anyagában is megmutatkozik. A Tiszazug épületei szinte kizárólag helyi építőanyagokból készültek. A lakóházak és melléképületek fal- és tetőanyagát agyagos sárból, pelyvából, fűzfa vesszőből, dorongból, nádból készítették és készítik részben ma is. A rendelkezésre álló helyi építőanyag felhasználásának módja, a fal építéstechnikája, a felhúzott tető szerkezete azonban a legutóbbi száz évben nagyot változott.

Legrégebbi az ún. patics vagy fonott fal. A ház vázát a négy sarkánál, a keresztfalak végénél és az ajtók helyén leásott gerendaszerű fák alkotják. E vázat töltik ki a leásott vékonyabb dorongszerű fák, melynek közeit nyers fűzvesszővel fonják be, majd két oldalról agyagos sárral betapasztják, és ásóval egyenesre nyesik. Ez a fal nem bírná meg a tetőszerkezet súlyát, ezért a tetőzetet a ház két végében leásott hatalmas ágasfák tartják, a rajtuk keresztbevetett szelemen gerenda segítségével. Patics falat kb. a múlt század utolsó harmadától kezdve nem készítenek (pl. Szelevényen az 1868-as árvíz után ilyet már nem építettek). A melléképületeknél, főként a tyúkólaknál azonban ma sem ritkaság.

A patics falat kiszorította az olcsóbb és erősebb, sokkal kevesebb fát igénylő vertfal. A fal mentében hosszú, a későbbi falat jóval meghaladó cölöpsort vernek a földbe az építendő fal két oldalán. A cölöpök tetejét gúzzsal, lánccal összekötik, és közéjük eresztik be párhuzamosan a hosszú deszkaszálakat, melyek közé bunkóval verik az agyagos, pelyvás sarat. - Kb. 50 cm-es rétegenként a sár közé nádat vagy hitvány fűzvesszőt is tesznek, hogy jobban kössön és erősebb legyen a fal. Ha a falrész kicsit megszáradt, a deszkát feljebb emelik és újabb réteget vernek rá. Ez a fal már lényegesen erősebb, kb. 60-65 cm vastag és alkalmas a tetőszerkezet hordozására is. E faltechnikával az ollólábas tetőszerkezet párosul általánosan. A rövidebb falakon, közfalak felett is, nyugszik az összeácsolt X alakban elhelyezett ollóláb, mely a szelemengerendát tartja.

A sárfal legfejlettebb típusa a vályogfal. Egyidőben vált általánossá a vertfallal, de az első világháború előtti években már kiszorította a vertfalat a gyakorlatból. A vertfalat ma még melléképületeken sem alkalmazzák, mert nehézkes, nagy munkát igényel. A vályogok mérete régebben nagyobb volt, s ez természetesen vastagabb falat is alkotott. A vályogtechnika ma is általános, bár ma kizárólag kőalapra építik és rendszerint téglával vegyesen alkalmazzák. A vályogfal tetőszerkezete is főként az ollólábas tetőszerkezet, de a vályogfalakon jelenik meg először a szarufás megoldás is. Ezt a tetőszerkezeti formát azonban csak módosabb emberek készítették, főként nagyobb házakon. A hosszabb házakat ugyanis egyetlen nagyobb szelemengerendával nem hidalhatják át. Az ollólábas szerkezet ugyan lehetővé teszi, hogy a lábak számától függően részekből rakják össze a szelemengerendát!, azonban az ollólábas megoldás cserép vagy bádog illetve palatető hordozására kevéssé alkalmas. Ma általánosan a szarufás szerkezetet készítik, az ollólábas visszazorult a melléképületekre. Szerepet játszik ebben bizonyos anyagi megerősödés is (szőlő-, gyümölcskultúra) és a szakemberekkel való kizárólagos építtetés.

A háztető fedőanyaga még a század húszas éveiben is szinte kizárólag a nád volt. A nádfedelet a tűzbiztonságra való törekvés, a törvény ereje szorította ki a gyakorlatból. Ma új nádtetős házat nem szabad építeni, a régieket is javítgatják, de aki teheti cseréptetőt rakat. Ez azonban rendkívül költséges, mert rendszerint az ollólábas, hitványabb anyagból készült tetőszerkezetet is meg kell újítani. (5. kép.)

A különböző faltechnikákkal felhúzott fal téglalap alakú teret zár be. E tér beosztása, beosztásának aránya koronként változott és az életmód függvénye volt.

A legrégebbi házak kétosztatúak voltak. A kisebb alapterületű rész a pitar, a nagyobbik a ház. A házba a pitaron át lehetett bejutni. A pitart is két részre osztotta a boltív, mely a ház szabadkéményét és az előteret választotta ketté. A ház (szoba) fő berendezési tárgya a boglyaalakú kemence melyet a pitarból fűtöttek. A szobát nyáron csak este használták, télen azonban itt tanyázott a férfinép. Mivel a tűzhely a pitarban volt, az asszonyok nappal itt tartózkodtak. Ilyen kétosztatú ház ma is igen gyakori (pl. az 1868 előtt épült tiszaugi Móra F. u. 11. szám alatti ház). Az eredeti kettős beosztás azonban sokfelé útban van a háromosztatú ház felé. Rendszerint a pitarból vagy ha a szoba eléggé nagy, abból választanak le egy keskeny kis kamrát. (6. kép.)

A múlt század nyolcvanas éveitől kezdve azonban már alig építenek kétosztatú házat. A ház, pitar, kamra beosztást szükségessé teszi a lecsapolások után megnövekedett szemtermelés, földművelés jelentősége. A kamra a gabona tárolásában is fontos szerepet tölt be.

Módosabb gazdák azonban, mivel a telek nagysága is megengedte, már a múlt század végén kezdenek nagyobb, önálló, a lakóháztól elkülönülő kamarát építeni, de ugyanakkor megtartják a háromosztatú házat is. Ezzel a harmadik helyiség, a kamara szobává lépett elő. Kemencét építenek be, sőt sok helyen lepadlózzák az egyik szobát.

A ház kétszobássá válása azonban nem járt együtt a lakótér jobb kihasználásával, továbbra is csak egy helyiséget használnak állandóan. Sőt az 1920-as évektől kezdve télen vastűzhelyet állítanak be az egyik szobába és állandóan ott tartózkodnak. Lényegében a pitar konyhaszerepe megszűnt. Később a szabadkémény lepadlásolásával, a vastűzhely beállításával újra a főzés helyévé válik, s átmeneti kihasználatlansága megszűnik. A ház második szobáját, a tisztaszobát azonban továbbra sem használják, csak a vendégeknek bontják meg ágyait.

A házak a századforduló előtt tornácnélküliek voltak. Tornácos háza csak néhány nagyobb gazdának volt. A századfordulótól kezdve azonban a ház udvar felöli oldalát tornáccal övezik. A tornácos ház építése az 1920-as évektől kezdve általános lesz. A régebben épült hatalmas, gömbölyű vályog vagy téglaoszlopok a Nagykunság építészetének hatását mutatják. (7. kép.) Minden bizonnyal kunszentmártoni mesterek építették. De készítenek faoszlopos tornácokat is. (8. kép.) Az utóbbi harminc évben még az eredetileg tornác nélkül épült házak tetőeresszel való megtoldása is divattá válik. Több helyen az eredetileg nyitott tornácot vagy egy részét lezárják és lomtárnak, kamarának használják.

A tiszazugi hagyományos építkezés tájjellegét megbontotta a mai építészet. Az eddigi háztípusok is változtak, új hagyományok keletkeztek, de építőanyaguk, belső igényből fakadásuk bizonyos jellegzetességet teremtett. A mai házak típusterv szerint készülnek, s bár a mai igényeket jól kielégítik, más tájak építészetéhez teszik hasonlóvá. Ez is tükrözi ugyan a belső fejlődést (gazdasági emelkedés a gyümölcs- és szőlőkultúra térhódítása miatt), de a tájban gyökerezettségét, a belső igényeket nem fejezi ki egészen. A ma épülő hatalmas, több helyiségből álló négyzetalaprajzú házaknak csak egy-két részét használják ki. Nem tudják még lakni, belső tartalommal megtölteni, ugyanúgy ahogyan a mód következtében kétszobássá vált háromosztatút sem lakták egy ideig. Ehhez a módon kívül bizonyos életforma-átalakulásnak is végbe kell mennie, meg kell gyorsulnia.